A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
KISBENEDEK
Csupa nagybetűvel. Irtózom a felemelt hangtól, otthon, iskolában. Egy jó kis vérre menő filozófiai vitában bizalmas barátok közt sordinóval – az igen, de az osztályban soha. Na, jó, volt rá példa, de akkor napokig nyugtalanul aludtam.
LJ szokta mondani, hogy amikor a sztoicizmust tanítja, velem példálózik. Nem tudom. Nekem meg ő tűnik példának, bár saját bevallása szerint tud ordítani. Mint ahogy legnagyobb meglepetésemre, mondhatni epifániámra BJ is tudott, aki amúgy maga a jézusi türelem és derű. Tehát nem vagyok ordításellenes, csak nekem valahogy nem szabad. Nem tudom, miért, de nem. A felemelt hanghoz sokkal szelídebbnek kell lenni, azt hiszem.
Na, de KISBENEDEK-nél tartottam, és az első évben, amikor még elő-előfordul pedagógiai pillanat fegyelmezés terén, egyszóval nyüzsi van. Nem akarván tehát hangot emelni, ilyenkor odaszólok egy nebulónak, legyen szíves rendet teremteni. Velük is így volt. Hogy kit szólítottam fel, már nem emlékszem, csak az instrukcióra, úgy is, mint: „KUSS!” És akkor kockára fagyott bennem a tüdő. „Most akkor próbálja meg emberi hangon ugyanezt” – mondtam. Azt még nem tudta, tehát füttyentett egy éleset – csend lett, figyelés. (Öcsém azt mondaná: „Hagyd már abba ezt a liberális nyöszörgést, időnként ki kell osztani egy kis nevelési sűrítményt.”)
KISBENEDEK nem bírta megjegyzés nélkül, pedig ritkán szólt, és csak is okosat. „Tanárnő, emberi hangon? Az óvodában leragasztották a szánkat.” Megismételtettem vele, annyira orwellinek tűnt. Többen ugyanazt az élményt erősítették meg. Horror.
Pedagógiai pillanatnak számít mostanában, ha valakiről kiderül, hogy tudja a nyelvtant, és az igét meg tudja különböztetni a főnévtől. Ilyenkor mondom mindig: ”Menjen vissza az általános iskolai tanárához, és köszönje meg neki.” KISBENEDEKNEK is ezt mondtam, csak nem magyarból, hanem angolból, mert azonnal feltűnt, egyrészt, hogy nem anyanyelvitől tanult, mégis jó a kiejtése, másrészt, hogy ritka gazdag a szókincse. Szóval menjen vissza, és köszönje meg. Valamit morgott az orra alatt, de meghallottam. „Jó, majd megköszönöm magamnak.” Úgy tettem, mint aki nem értette, de LOL.