Kategória: Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT BÉLA

In Honorem Bodor Ádám

Mondaná Levente, ez jó marketinges cím, tanárnő. Szóval, haljak meg, ha emlékszem a százszor olvasott regények cselekményrészleteire vagy neveire. Nem tudom, miért, de így van. Aztán, ha beleolvasok egy-két oldalon, minden visszajön. Családom más tagja talán még az oldalszámra is emlékszik, holott nem irodalomtanár. Tehát vannak paranormális jelenségek.

Például, évekkel ezelőtt bejelölt engem ismerősnek a facebookon egy bizonyos Béla Bundasian. Ki ez a hülye, gondoltam, bár a név nem volt idegen, még törtem is a fejem, honnan ismerős. Nézem a közös ismerősöket, gyanús. Biztos valamelyik volt tanítványom, még az osztályt is beazonosítom évtizedek múltán.

Mert van a Béla, a Bundasian, akit talán én fertőztem meg Erdéllyel annyira, hogy a közös túra után már egyedül pattant biciklire, hogy kiugorjon a Havasokra hegyet mászni Fogaras felett, amit Babits úgy utált, mint Ovidius Tomit.

Ergo sikerült beazonosítani Bélát, de mikor felköszöntöttem születésnapján, visszaírta, hogy ő nem azonos ő-vel, mert ő Béla Bundasian a Sinistra körzetből, „nem tudom, ismeri-e a tanárnő”.

Ja. Egy kicsit – szóval tanítom. „Béla” a régmúltból örül, hogy Bodor Ádám már tananyag. (Azóta azonban NAT-ot fordult az irodalomtanítás kereke, úgyhogy, kedves Jozsó, Bodor Ádám a megtűrt kategóriába soroltatott.) Én meg örülök, hogy irodalommá magasodott a Székelykő. Mert vannak a Bélák és a Bodor Ádámok, akik miatt ezerszer könnyebb a felfelé, mint ahogy érezzük.

Én mondom, „baljós” az öregség, meg a körzete is. Az ember elücsörög az irodalomban, már nem mászik meg magas hegyeket, de emlékszik a fent végtelen és levegős szabadságára. s

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT KARC

MERT KELL EGY ÁRULÓ

(az alábbi írás a nyugalom megzavarására alkalmas – én szóltam)

A karc nem most, és nem Kossuth Cassandra-levelével kezdődött, amelyben azt írja Deáknak: „Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! …”  Írja az a Kossuth, aki elvitte „azon pontra” a nemzetet, és aki, miután Görgeire hagyta a megoldást, az emigráció biztonságából leárulózta őt. Szóval nem ekkor kezdődött. Bennem a karc régóta vág.

 Mert kell egy áruló. Bár inkább egy csapat kellene, hozzá Mihalik Ede szelleme, de nagy vereségre jobb egy áruló, egy hosszan elnyújtott lator, akit a hon időnként leporol, s ha még a száját is befogja, jó ─ világos?

De tiltja is a szolgálat, hogy beszéljen, tehát ha fennhordva is, Görgei fejét hajtja a szükség mítoszának, mert kell a népmese, tudja ezt a leányfalusi szomszéd, bizonyos Gyulai Pál is, és tudja a horpácsi gazda, bizonyos Mikszáth Kálmán, és tudja ezt a Nagyidai cigányok írója, Arany János is,  de inkább csendben marad.  Hisz kapott eleget a paródiáért, mert kell a népmese, mert kell egy áruló.  

Megmondta „Apánk”, „a politika az exigenciák tudománya”, szavaztatott hát regimentet a gyanútlan taljánra, egyedül Petőfi volt felháborodva. A „tót suhanc”, amúgy az én mitológiámban a nemzet lelkiismerete még Vörösmartynak is nekidörrent. A nemzeti függetlenségért ácsingózó honfiknak valahogy nem bántotta a virtusát, hogy a talján is a birodalomnak van alávetve. Menjünk csak reá!

Egy év múlva Petőfinket úgy kellett kimenekíteni Szabadszállásról, ahol le-orosz-kémezték, és az istenadta nép majdnem meglincselte. Hja, kell egy áruló.

Én meg tisztelettel megkérem honfitársaimat, in memoriam Görgei Artúr és Petőfi Sándor, hogy a „hazaáruló” szót csak és kizárólag helyes jelentésében használják, vagyis olyanra, aki az ellenségnek katonai vagy állami titkot szolgáltat ki, avagy ellenséges sereggel támad hazájára.

Mert ha nem így teszünk, akkor bizony a legnagyobb magyar is hazaárulónak számít, hiszen 1848-ban, nem értvén egyet Kossuth politikájával és a forradalommal, elhagyta az országot, akárcsak Eötvös József. Nem kívántak együttműködni abban, amit az országra nézvést tragédiának tekintettek.

Azért mert valakinek más az elképzelése egy ország jövőjét illetően, mondhatni más víziója van, még nem hazaáruló. Szíveskedjenek ezt észben tartani. Mielőtt visszaütne a felelőtlen jelző.

Köszönöm a figyelmet. Éljen Görgei és az aradi vértanúk.

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT KŐMÍVES

A VAKOLÓK

Vagy 25 évvel ezelőtt anyám felsikoltott: „Te, X és Z is szabadkőműves volt! Itt vallanak róla!” Mindkét név a „népnemzeti” vonalat képviselte, az egyikük még ma is él.

Körülbelül 15 éves koromban olvastam Szerb Antaltól A királyné nyakláncát, akkor még nem tudtam, hogy veszélyes irodalmat adott kezembe anyám, a nyakas kálvinista. Ugyanis az angol szabadkőművesekről is ejt szót. Kedves, kicsit komikus,  jóakaratú gittegyletnek tűnt, akik Isten országát szeretnék lehozni a földre. Na, ja.

Egyszer egy tanítványom megkérdezte: „Ugye a tanárnő szimpatizál a szabadkőművesekkel?” Néztem nagyot. Ezt meg miből gondolja? Kínos is volt, mert nem voltam járatos „a vakolók” történetében, kivéve a magyar jakobinus mozgalmat, és Bezuhov gróf kalandját Tolsztoj regényében. Persze, már hallottam „a szabadkőművesek összeesküvéséről” , de nem vettem komolyan, még nem járta a konteók pandémiája, vagy nem tudtam róla.

Amióta Google-jóbarát lehetővé teszi, gyorsabban utánanézhetek eszmélkedésem kimaradt irodalmának is. Így leltem a magyar szabadkőművesek listájára, amely igen tanulságos, ha valaki járatos a magyar történelemben, a vallásokban, felekezetekben. (Kár, hogy nem mentettem le 2 évvel ezelőtt, amikor először láttam, s lepődtem nagyot. Azóta valaki „kozmetikázta”.) „Igazmagyart” is találni bőven, érdekes, piaristákra nem akadtam, vagy nem vagyok elég tájékozott. Mondjuk, nem csodálkozom: a piaristák mindig is a valóság és a tudomány talaján álltak. Ifjúkoromban, lásd szocializmus,  ők adták az ország legjobb iskoláját, csak ezt nem volt szabad nyilvánosságra hozni. A vakolók meg többnyire ilyen-olyan álmodozók. Béke, testvériség, szeretet. Hát ja. Meg egy kis férfias klubszellem.

Bocsánatot kérek minden jóakaratú szabadkőmívestől!

Nem becsülöm le világjobbító szándékaikat. Csak azon mosolygok, hogy még mindig nem sikerült az állítólag tervezett világuralom megszerzése. „Pancserek.”

És akkor ennyit a „nemzetvesztőkről”. (Egyébként Kun Béla betiltotta őket, és mellesleg üldözte a vallásos zsidókat. Ennyit pedig a zsidó-kommunista-szabadkőműves összeesküvésről. )

Vakoljatok csak.

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT KONTEÓ

KÁRPÁT-DEMENCIÁBAN ÉLTEM ÉN IS

Volt egyszer, hol nem volt egy Kazinczy Ferenc nevű nyelvújító, aki vitába keveredett a debreceni nagyhírű kollégium hagyományőrzőivel, mert ők féltették az magyar nyelvünket az újítók szikéjétül. Ha valaki nem tudná, Kazinczyék győztek. (Egyesek szerint Kazinczyék megrontották a magyar nyelvet. Hinnye, akkor mi mindannyian Petőfi és Arany rossz magyarságán nőttünk fel?)

Az magyar nyelv már csak ilyen: hagyja magát beavatkozni. Úgy geopolitikailag is, ebben a tejjel-mézzel folyó Kárpát-frekvenciában. Lásd például: eredetileg idegen szavak („dzsisznau”) jövevényszókká  kisebbségesednek, aztán meg teljesen elmagyarosodnak a disznók, már alig van köztük „igazmagyar”.

Volt egyszer, hol nem volt, egy Csokonai Vitéz Mihály, az a bizonyos, az ki szerint az is bolond, ki poétává lesz Magyarországban, és az kit a nagyhírű kollégium Sedese, ma úgy hívnánk diákönkormányzata, kiakolbólintott az líceumból, politikai vagy pedagógiai okokbul – fene se tudja már (dehogynem), de minden bizonnyal az igen tisztelt tanári kar szíves közreműködésével.

Na, hogy szavam egymásba ne öltsem, fogta magát ez a Csokonai, és meghót vót tüdőgyulladásban. Bánta már a nagyhírű kollégium az maga szigorúságát, és pályázatot hirdetett a híres-nemes ivadék síremlékére. Fogta magát Kazinczy Ferencünk, mert azért ő is a mi medencénk  kölyke, bár nem vót nagy rajongója a mi Mihályunknak, beküldé az maga művét a közbeszerzési pályázatra, emígy: „Árkádiában éltem én is.” Gondolta vót, a költők görög honneve (Árkádia) méltó emlék lesz azon a síron. Ámde gyanakodott erősen a tisztelt tudósi kar Hajdú-Biharban, felüté az szótárt, és találta vala az „árkádia” szó alatt a „szamárlegelő” kifejezést is. És születék is üstöllést a konteó: Kazinczy csak gúnyolódik Debrecen városán.

Ezt biza’ csak azért idézém, hogy az vetélkedésből fakadó, konteó szülte háborúskodás még ennél is régibb Kárpát-vehemenciában, de most inkább hagynám a honteófoglalás korát. Nem bírja az fülem az ólmot.

Szóval: pletyka és konteó nagyhatalom voltunk, vagyunk, leszünk. Ott ülünk mindannyian, „mai magyarok” a portánk előtti padon, sok kis öregasszony meg vínember, szípre vasalt demenciában, és vesszük az mi szánkra mind, az ki az utcánkba’ téved, vagy csak úgy eszünkbe jutja.

Mondasz valamit, és egy óra múlva az ellenkezője jut vissza hozzád.

Kárpát-demenciában éltem én is.

A világ vége pedig akkor gyün el, amikó’ az angolok leszoknak a smól tókról, arról, hogy az időjárásrú’, meg egyéb veszélytelen dolgokrú’  csevegjenek társaságban.

Meg es halunk mind.

ADDIG IS BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDANNYIÓNKNAK!