A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
BECSAPÓSDI
Mi becsapjuk ezeket a gyerekeket. Én ugyan nem. Soha, és most sem vagyok hajlandó elkényeztetni őket. Szeretni – igen. „Én nem ígértem maguknak demokráciát.” – mondom poénból, ha keménykedni kell. Márpedig néha kell. Az órán kerülöm a frázisokat, de most így egymás közt lássuk be: az ő életük sem lesz vajaskenyér, habostorta és egyebek.
A szülőt, aki tíz körömmel védi csemetéjét, megértem…ösztönösen. Értelemmel már nehezen fogom fel, miért nem látja be, hogy az agyonpátyolgatás, „az erőmön felül is mindent megadok neki” védtelenné teszi őt. Nem készíti fel a kudarcokra, pedig a nagybetűsben zúgnak a pofonok. Úristen, milyen közhelyeket fogok még leírni?
Mondom, anyai ösztönnel értem, de pedagógiai vénámmal nem. És akkor most eljutottunk a lényeghez.
A SZÜLŐT SOHA NEM KÉPEZTÉK. Vagy volt előtte jó példa vagy rossz, ami mentén vagy ellenében nevelni akart. Gondoljunk bele: többségük mindenféle lélektani, szociális képzés nélkül apolgatja csemetéjét. Amikor az osztályaimban irodalom vagy osztályfőnöki órán gyermeknevelésről, gyermeklélektanról van szó, először csodálkoznak, hogy jön ez ide, aztán néznek nagyot. Kosztolányi Fürdés c. novellája telitalálat a túlfegyelmező és a túl engedékeny szülő archetípusaira.
Beszélgetek az iskolaorvossal, és tétován megkérdezi, mi is érzékeljük-e, hogy valami nincs rendben. Ó, hogyne: „Nekem mondod parasztnak, hogy farka van a malacnak?”
Bizony mondom, nagy bajok lesznek. A mai gyerek sokat tud, és sokat ért. Sokkal többet, mint felfogjuk, mint mi, hajdanán, de – mint mindig – szívesen játssza „a hülyét”. Ez bosszantja, és megvezeti a felnőtteket. Mi is ezt tettük alkalomadtán, és jókat vigyorogtunk, ha ezzel nevetséges babusgatást sikerült kicsikarnunk, és közben pihentünk egy kicsit, ha már untuk a tanulást. Szóval, sokat értenek, de sokan nem tudnak viselkedni. Miért baj ez? Mert az illem nem formaság, vagy valami rokokó agyrém, hanem a másik ember megbecsülése. És kell hozzá önfegyelem. Na, azt meg hogyan tanítod? Például arra, hogy ne rúgjam bokán embertársamat, aki épp az agyamra megy.
Az baj, hogy sokan csak az emelt hangra figyelnek fel. 37 évig tudtam anélkül tanítani és nevelni. A maradék kis időre már nem szokom rá. Nem vagyok hajlandó kivetkőzni magamból. Egyszer megtörtént. Napokig rosszul aludtam.
Ne csapjátok be a gyerekeket. Nagyon nehéz idők jönnek rájuk. A szülők többségére nem nagyon számíthattok… agyondolgozzák magukat, kimerültek. Egyszerűbb megvenni „a legújabb okost”, mint tartalmas időt szakítani az utódra. (Mellesleg pénteken hazafelé diákok, megfáradt lények-vének baktattak előttem, és a „minőségi idő”-ről beszélgettek valamit. Hm, ez igen − gondoltam volna, ha pénteken még telne neuronra.)
Üzletközpont, délután. Gondterhelt arcok kavarognak föl-le. Valami rikács. Kisgyerek visít. Ismered, azon a hisztérikus akkordon. Odanézek. Anyuka türelemmel, szótlanul húzza a kis üvöltő dervist a földön, maga után. Ha a dervis erősebb, megáll, vár. És ez folytatódik, hosszú percekig, amíg el nem érik a mozgólépcsőt. És egy szót sem szól. Türelmes. Én nem ezt a szót használnám.
Te mit csinálnál? Ámde elég mára. Nem mindig terem rózsát.
„Minőségi idő.” Diáknak, tanárnak. Kisebb csoportok, kevesebb óra. Nem megy máshogy. A kevesebb több. Na, sikerült a végére is hagyni egy bődületes közhelyet.
Úgy legyen.
