Kategória: Próza

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:

APRÓLÁNY

Aprólány kora óta ismertem, az éteri szépség és tisztaság volt szemébe írva akkor is, amikor 8 évesen együtt énekelte anyjával a huncut dalt: „Ne forduljál a fal felé, / fordulj csak a farom felé, /tegyed rá a jobb kezedet, / az meghozza a kedvedet.”– és kacagott, a maga ártatlan módján.

Az a fajta szépség és tehetség, amelyiket, el sem tudom képzelni, hogy valaki irigyel. Ha lenne ilyen, az csak nagyon nyomorult ember, vagy maga az ördög, de akkor ez az asszonnyá cseperedett aprólány maga az istenbizonyíték.

Azt hiszem, nem volt olyan tantárgy, amiből ne nyerte volna meg az országos tanulmányi versenyt ─ ha akarja. Anyja, kollégák lévén, megkért, hogy foglalkozzam vele: először oroszból, aztán magyarból, aztán angolból. (Másik iskolába járt, elvállaltam.)

Az angol volt a legsúlyosabb, vagy legdurvább, ahogy ma mondanánk, mert ekkor tanultam meg, hogy VAN nem képmutató szerénység is. Azt hiszem, azóta mondogatom: Én nem vagyok szerény. Nincs mire.

Mondom neki, ha már angolra jelentkezel, olvass irodalmat. Túl voltunk a Three Men in a Boat-on, Oscar Wilde-on, és akkor mondom újfent: Hamlet nagymonológját tudni kell. (Miért, kérdezte egy volt tanítványomtól a vezetőtanára, mikor fel akarta adni memoriternek. Mire ő azt válaszolta: Hát nem alap? Miért lenne? ─ kérdezte megint a vezetőtanára. Elbizonytalanodtam─ odom.) 

De térjünk vissza Aprólányhoz. Következő alkalommal hibátlanul felmondja angolul. Kérdezem, mennyi idő alatt tanulta meg. Kicsit gondolkodik, számol: körülbelül egy óra. Felüvöltök: Na, a fenébe, nekem egy egész napba telt, míg bezsibbasztottam. És ekkor nem nagyképűség csillan meg a szemében, hanem a komikumon való ártatlan nevetés.

Ezután nem csoda, hogy végezvén az egyetemen, az ő szakdolgozatát nyilvánították az év diplomamunkájának. Hja, nem olvasták újra az előző tíz évit, akkor annak lett volna a legjobbja.

Miért nem akarsz bent maradni az egyetemen? ─ kérdezi apja-anyja. „Nem akarok tudós lenni.” Nem is lett. Elment északra ösztöndíjjal, ahol megtalálta az igazit, azóta két gyermek anyja, én meg néha azon bosszankodom idézőjelben, hogy megmondtam a kolléganőmnek még, amikor gimnazista volt: Ő a legélesebb eszű tanítványom, valószínűleg zseni, de kérlek, ebbe aztán semmi ambíció nem szorult”.

Minek is, mikor azért jár ezen a földön, hogy aki ránéz, vele beszél, meggyőződjön a platóni ideák igazságáról. A szép, a jó és az igaz.

Igaza van. Minek ehhez PhD!? Ránézel, és meghozza a kedvedet az élethez.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉVI ÉRKEZIK

Néha eszembe jut az élet. Mert voltak idők, réges-régen, amikor a tanároknak volt életük is. Persze, mindig rosszul kerestünk, magyarul: szeretnénk mi látni azt a rendszert, amelyik megfizet minket…kac-kac. Időnk most is lenne, csak már energia nincs. És fogynak a nagy pillanatok órán, szünetben, tanáriban – pillanatok, amitől az iskola még „felnövelő közösség”. A tanáregyéniségek belefulladnak-szürkülnek az értelmetlen taposómalomba, még egy-két „celeb” emelkedik ki valami látványossággal, de az élettel való emberfaragás már a múlté. Nosztalgiázom…  

Évi egyenlő Ő, és nem téveszthető össze mással. Túl egyéniségen-típuson, egyszerűen Ő.

Úrinőt addig nem nagyon láttam, legfeljebb filmben, mígnem egy évnyitón feltűnt a színen, s kalapban libbent a nagyérdemű elé, úgyis, mint engedjétek meg, hogy bemutassam új tanárunkat, na mondom, ez aztán a figura mágika, fogja magát, és a kötelező fekete-alj-fehér-fentbe betipeg kompléban-kalapban, hja, ez egy úrinő, na ne, egy tanári karban.

Úrinő alacsony, tipegve-hunc-futva, egy hónap alatt belakta az épületet és a szóbeszédet. „Fiam, mért gondolod, hogy jobban utállak, mint a többit?” Úrinő kint-bent-vircsaftja maga a Nagybetűs, ami néha szembejön velünk, halandókkal is, ilyenkor lenyűgöződünk: mégiscsak van itt valami titok, megeszem a kalapom, ha ez a nő nem vajákos, nem mintha tudnám, mi az.

Évi úgy hordoz körbe szívet-derűt, mintha az természetes volna.

Van, tehát lehet. Évi, mint az ikszedik istenbizonyíték.

Ülünk a kávézóban, cigiznénk, de percek óta egy beszabadult dongó dühíti betoji lényünk, s minél hevesebben hadonászunk, annál nagyobb zajjal zúgja fejünk fölött a vészt köreit.

ÉVI ÉRKEZIK, előbb az apokalipszist, aztán annak okát érzékeli, és ahogy egy kalapos úrinőhöz illik, odalegyint a dögnek: Na, mész te a francba! Dongó ablakon ki… szóval, mégiscsak van itt valami vajákosság…

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

NEKEM ELÉG IS LENNE

Kereng a facebookon egy finn osztályterem képe, amelyben körülbelül tíz gyerek egy szabadidő-központnak kinéző teremben önként és örömmel tanulja a matekot. Én is elméláztam, aztán beleért a kezem. Hát igen: szabadság egyenlőség, testvériség. Én is ezzel az álommal esem majd el − remélhetőleg ágyban, párnák közt.

De addig is: ébresztő. Ez Magyarország. Nézz a térképre és az elmúlt száz évünkre. Ne áltasd magad, a magyar tanárok egy része szörnyülködve nézi ezt a finn osztálytermet, „micsoda rendetlenség”! Még a „modern” tanárok egy része is elájul a gondolattól, ha tantárgyak helyett modulokról beszélnek. Holott már Németh László, aki nem épp liberális nézeteiről ismert, tantárgyi integrációban, pl. „természetismeret” tárgyban gondolkodott az 1940-es években(!), pedig hol volt még az angolszász modell!

A kompetencia alapú oktatás, mint olyan, még mindig sokakban kiveri a biztosítékot.  Ezen a táján a világnak ritka a valóban demokratikus lélek, a polgári ethosz. Mikor is nőtt volna fel?

A magyarok vallása pogány vallás, tánc az aranyborjú körül és bálványimádás. (Mikor ezt írtam, még fel sem merült az ispánság visszahozása. Éljen az örök magyar feudalizmus, szolgabíró uram!)

A finn modell és az átlagos magyar iskola valósága között akkora a szakadék, hogy már csak álomban lehet átugrani. Persze, álmokra szükség van, tudom. És persze, magam is táplálom. A megboldogult, vagy inkább halva született tanármozgalom idején írta valaki (sajnos, már nem emlékszem, ki volt), hogy nem lát reális esélyt egy liberális oktatási reformra, már egy szolid konzervatívval is megelégedne.

Nemrég fedezték fel, hogy már a fejlett robotoknak is vannak előítéleteik. Mert emberek programozzák. És még a politikailag korrekt szókincs sem jött be. Hja, a nyelv nemcsak jelentést, érzelmeket is hordoz, kódolt (elő)ítéleteket, hiába „tisztogatják” oly szorgosan. Ergo, a robotoknak „lelkük” is lesz, csak idő kérdése. A sci-fik önbeteljesítő jóslata? Hja, ha annyira akarjuk. „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme/gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (Arany János)  Érdekes, hogy a különböző politikai áramlatok tudatmódosításra használják a nyelvet. Verbális úton elkövetett zaklatás. Ez folyik.

De maradjunk inkább a reményt adó tényeknél. Hastingsben, a buszon, a hátsó ülésen kamaszok hangoskodtak. Nem randalíroztak, csak hangoskodtak. A sofőr megelégelte, és hátra szólt. „Gentlemen, quiet please.” Csend lett.

Nagy dolog a civilizáció. Nekem elég is lenne. (Ha már nincs tanárhoz méltó fizetésünk.)

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PUR ÉS HOMU

Liberális szavazó vagyok, és akként halok meg. Amúgy pedig írástudó. Tanár. Nem igét hirdetek, hanem megértetek. Jobb híján liberális.

Még akkor is, ha naponta kapok agylobot a neoliberális „gondolkodók” agymosásától, úgyis, mint politikailag korrekt szókincs. De most komolyan: az „afro-amerikai” megnevezés nem kirekesztő? Minden ideológiának megvannak a mérsékeltjei, a szélsőségesei és persze a konjunktúra lovagjai. A világ már csak így megyen.

Tíz évvel ezelőtt még azt mondtam, hogy azért szavazok a liberalizmusra, mert az hagyja, hogy szabadon megéljem a konzervatívizmusomat. Ha ma valaki megkérdezi, kire szavazok, azt válaszolom, amit volt kolléganőm tett még a 80-as években, amikor megkérdezték tőle, hogy párttag-e. „Nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban, hogy ezt akárcsak viccből is megkérdezd.”

Hivatásomnál fogva, mivel irodalomtanár vagyok, sok eszmét végigrágtam-gondoltam, színét-fonákját. A liberalizmus tanított meg az árnyalt gondolkodásra, a másként gondolkodó érveinek meghallgatására, arra a hitre, hogy csak a józan ész és az emberi hang, a türelem ment meg minden emberellenes fanatizmustól. Így jutottam el a jézusi etikához is, anélkül, hogy vallásos lennék. „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet.” Ha nem így lenne, az emberiség már rég kiirtotta volna magát. Aztán majd meglátjuk.

Paradox módon a liberalizmus nyitottsága értette meg velem azt is, hogy a világban zajló globális folyamatok levezénylésére a liberalizmus már nem alkalmas. (Nem véletlen, hogy liberális kormányok alig és nem sokáig voltak hatalmon sehol. A liberalizmus féknek jó, irányításra inherensen gyenge. Most hagyjuk a neoliberális gazdaságpolitikát, mint eufémizmust.) De már nagyon messziről kezdem.

A liberalizmus tanított meg többek között arra, hogy a gyerekkel emberi hangon és tisztelettel kell beszélni, hogy egyetlen hatékony tekintély van, a példamutatás. A tanár, mint szemléltető eszköz.

„Itt a következménye a liberális nevelésnek!” Szűzanyám, hányszor hangzik el ez a butaság, ha a diákok kilengéseiről van szó. (Nem rosszabbak, mint mi voltunk. A többség emberi hangra emberi hangon válaszol. Bár kétségtelen, hogy mostanában ez jóval több türelmet kíván. A világ nem tud mit kezdeni a 13 éves gyerekeddel, ha 2 évesen nem tanítottad meg odafigyelni.)

A liberális nevelés nem egyenlő a mindent megengedő tanári magatartással – az a gyengeség vagy a felelőtlenség, esetleg tanári éretlenség jele. A klasszikus értelemben vett liberális nevelés súlyegyene a „Szeretet és szigor.” „Tudta, hogy az életet nem lehet vaskorlátok közé zárni.” Ez a két elv vezérli Novák Antalt Kosztolányi regényében, az Aranysárkányban. A tragikus hibát akkor követi el, amikor nyilvánosan megalázza Liszner Vilit, holott ilyet soha nem tett, mindig tisztelettel beszélt diákjaival.

Életveszélyes szakma. Minden pillanata számít. (Ebbe fárad bele a legjobb tanár is. Állandóan nyilvánosság előtt lenni.) Ezért kell tudni bocsánatot kérni a tanárnak is, ha egy pillanatra elveszíti a türelmét, vagy igazságtalan.

Nagy bajok vannak a tanárképzéssel. Az elmúlt tíz évben a módszertanra helyeződött a hangsúly: csoportmunka, gamifikáció, kooperatív tanulás. Ezek nagyon fontos, korszerű eszközök, de (mint már írtam) érett személyiségek kezében, mint ahogy a Waldorf-módszer is, és erre már Rudolf Steiner, a módszer atyja is figyelmeztetett.

Gyakorlótanításon tapasztaltam, hogy miután a csoportmunka hangzavarba, és a többség részéről érdektelenségbe fulladt, a fiatal, „liberális” gyakorló egyetemista üvöltve közölte, hogy büntetésből a következő órán dolgozatot írnak. (Óriási szakmai és pedagógiai hiba.) Megíratta, kijavította, majd nem írta be az osztályzatokat. (Harmadik hiba.)

Fiatal vagy nem fiatal „liberális” tanárainkból, ha nem jön be az „élménypedagógia” , elveszítik a türelmüket, és könnyen kibújik belőlük a pedagogia militans. Tisztelet a kivételnek. Aki nem tud uralkodni saját indulatain, elfogultságain, nem várhatja el ezt a gyerektől sem. És ezt most nyugodtan transzformáljuk a felnőttek társadalmára. A közösségi média világában, amihez minden gyerek hozzáfér, már mindenki nevelő. Jó és rossz értelemben.

Életveszélyes egy szakma. Aki minden apró dologra rámozdul, túlfegyelmez, idegesíti saját magát és a diákot, provokálja a dacot. Feszült világunkban a diák könnyen veti el a sulykot. Hja, „példával jár elő” a felnőtt társadalom. Lásd közbeszéd.

Hallottam én egyházi iskolából kitóduló diákokat aranyszájún „beszélgetni”. Ahogy egy volt diákom mondta, mikor a buszon egy utas elkáromkodta magát, de én nem hallottam. Mit mondott? − kérdeztem Ákost. „Megkérdőjelezte a transzcendenst.”

Szeretet és szigor. Otthon és az iskolában. Nem tudok jobbat.

Az egész világ csak tapogatózik, merre is menjen a közoktatás. Minden cseppfolyós. Az ember nem lehet az.

„Magad uram, ha szolgád nincsen.” Vagy pur és homu, de hamarosan.