Kategória: Próza

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ANI

Aninak olyan a szeme vágása, hogy a Kínai Nagy Fal adja a másikat. Helyesírása nem mindig hibátlan, de így is fénynél sebesebben lobog a nagy magyar átlag horizontján.

Kilencedikben, mikor megtanultuk a hexametert, elskandáltuk, lekottáztuk, eltapsoltuk, lekopogtuk, szóval mondom: Na, most akkor írjanak egyet ─ mankónak megadtam egy daktilikus szót. Öt perc múlva Ani hozza tökéletes  sorát, a többiek még próbálkoznak jambusokon sántikálva, hiába, a Kodály-módszer bölcsőjében kevésnek ringattak hallást hozzá, az meg ugye 14 éves korra rögzül, mint sok minden, ami állítólag nem növeli a dzsídípít, de valahogy mégsem árt úgy társadalmilag. (Meg a tanári pszichének is kifejezetten jót tesz, de az ugye nem számít.)

Figyelmeztetem is a csoportomat (csupa intelligens agysejt): Vigyázzanak, mert ezek a ferdeszeműek okosak és nagyon szorgalmasak. Ani esetében ez utóbbi nem jött be, iparkodásán sokat rontott az asszimiláció, kicsit aggódom is az érettségije miatt, de megnyugtat, hogy át fog menni, én pedig „megnyugtatom” őt, hogy ez már csak rajta múlik.

Ani ritkán jegyzetel, ha egyáltalán bejön, de a szeme nyeli a gondolatokat, egészen  kikerekedik (sorry).

A média torzító hatásairól beszélünk, sorra vesszük  a verbális és nonverbális manipulációs eszközöket, fel is teszem a ma már kötelező kérdést, hogyan ismerik fel a „fake newst”, szóval az álhíreket.

Ani hátra dőlve nevet, szeme csodálkozó-huncutra ferdül: „Hát hogy…józan paraszti ésszel.” 

Némán vihogok. Ez ugyan az érettségin nem elégséges válasz, de amúgy hosszú távon megnyugtat. Van remény.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

LAJTORJA

Harmadik napja vasalom alvással a tanév során meggyűrődött idegeimet, amely gyűrődéseket nem a diákok okozták, de ezt most hagyjuk…”mit sírnak a tanárok már megint”…nem sírnak barátom, hanem nyögnek-hörögnek, és akkor még nem beszéltem gyerekről-szülőről, mert ők is.

Szóval vasalgatom-vasalgatom…egyszer csak dalolni kezd a telefon…Bé az…”Tanárnő, felvettek az egyetemre!”…”Beszarás”… fakad ki belőlem, elfeledkezvén a beszédhelyzet követelte stílusról. Igaz, amikor rájuk szólok a suliban: „Melyik az az arany szájú?”, hozzá szoktam tenni: „Én is tudok cifrákat mondani, megfelelő helyen, megfelelő időben. Például, amikor odaégetem a rántást.” Most egy mentségem van: épp a konyhában állok, Bé már három éve leérettségizett, három éve dolgozó felnőtt, de olyan helyre jelentkezett, ahová ritkán van felvételi, nagyon keveset vesznek fel, és egyébként is érti a beszédhelyzetet, tud disztingválni.

Bé (aki bosszúból fejezte be a gimnáziumot, hogy szülei és én ne idegeljük annyit…”a te eszeddel…stb stb”) négy évig nem tanult, csak gondolkodott, ezért számomra nem meglepő módon „kimakszolta” az érettségit, hogy divatszóval is éljek.

Az utolsó évben ízléstelen, virágos anyagból készült kalapot hordott rabbis szakállát és anarchista kiegészítőit ellensúlyozandó, legutóbb egy Szűzmáriás zománc lógott a füléből, és épp a politológia érdekelte, de csak úgy l’art pour l’art, mert igazi álma mindig is az volt, hogy egy pékségben dolgozzon. Idén már ez is megadatott, és akkor „ereklye, piff!” – nem felvették dramaturgnak?

Jaj, fiam, olyan boldog vagyok! Na, most jönnek az inasévek. He-he. Nincs több lógás öregem, meg a gondolat elefántcsonttornya…oda fel kell mászni, öcsém… mit mászni!… kecmeregni, fiam!…újra és újra… visszazúgások után … nehéz lajtorja ez … Jákob a megmondhatója … Igaz, ott angyalok járnak föl-le … Boldog vagyok, fiam… na ezt akartam mondani.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PÉ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

A SÁL

Hét óra húsz. Az első órára ügetek. Még frissen-fiatalosan, a folyosón meg, ó igen, nevelésre epedő kis családom, a szájakon álombeli mézek. Hát ahogy körbenézek, a földön valami csíkos, talán a szokásos elhányt ruhadarab, magányosan a világ ág-bogán. Tekintet reá nem akad, hogy felvegye, pedig rikít rendesen. Egy sál.

Ah, pedagógiai pillanat! Környezetvédelem plusz felelősségtudat, együttműködés, problémamegoldó képesség, kreativitás.

Leintem a forgalmat. Hölgyeim és Uraim, jó reggelt, legyenek szívesek idefáradni. (Még nem tudják, hogy a gyülekezést be kellett volna jelentenem a rendőrségen, nem tudnak ezek semmit.) Azért viszonylag engedelmesen, bár a szokásos szövegértési nehézségekkel sikerül csak körbe állatnom a szemet szúró problémát. Tekintet reá nem akad. Szemközt egy tizedikes forma LÁNY közelít… már tudom, mi jön: átlépi, esetleg belebotlik és félrerúgja.

Kompetenciára éhes tekintetek tüzében ismétlem a környezetértési feladatot: Hölgyeim és Uraim, íme a megoldandó probléma, mutatok a földön heverő sálra. MI IS A TEENDŐ?

A KÖR néz rám … Némi gyanús irónia csillog a pupillákon. LÁNY mosolyogva: Tanárnő, ez az én sálam, épp fel akartam venni. Lehellet megszegik.

Még az a szerencse, hogy nem értik. Nem értenek ezek semmit. Halk kuncogás a hátam mögött. Én némán, magamban vihogok. Már megint ostoba voltam.

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

P-APUKA

Figyelem: Ez az írás nem a tanárok tévedhetetlenségéről szól! Bár lehet több olvasata…

P-Apuka 4 évig szántotta az iskolát és a pedagógiát. Rossz szakmát választottam, amihez mindenki ért, abban tehát nem lehetek szakember, csak mindentudó laikus.

Egy verselemzés, magyarul értelmezés kapcsán, mikor egy csemetém egészen vad történelmi jelentést tulajdonított egy toposznak, megkérdeztem tőlük, elhiszik-e egy orvosnak, egy mérnöknek, hogy szakember? Persze− mondták. Egy magyartanárnak miért nem hiszik el? Miért gondolják, hogy belemagyaráz a műbe, de bezzeg a diák értelmezése tuti? Hümmögtek. Másnapra becipeltem 30 cm Babits-irodalmat, majd a kezemmel meghosszabbítva mutattam, kb. mennyi tanulmányt olvastam csak Babitsról, azon kívül, hogy tőle mindent elolvastam. (Na, jó, nem minden levelét.) Ugyanis hajdani magyartanárom azzal tehetséggondozott engem a gimiben, hogy azt mondta: „Ha én egy nevet kiejtek a számon, rohansz a könyvtárba, mindent elolvasol tőle, utána pedig amit róla írtak.”

De maradjunk P-apukánál, akinek gyermeke az osztályomba járt, ezért egyszerre voltam magyartanára és osztályfőnöke. Az első év első szaktanári fogadóóráján, úgy november tájt, P-apuka leül mellém az asztalhoz, és sokat sejtetően, hangját halkítva elszörnyülködi nekem, képzeljem el, a magyartanár számon kéri a verslábakat. Kemény volt. Kénytelen voltam megvédeni a magyaros kollégát, mondván, hogy a ritmusérzék fejlesztése…meg minden. Hogy mikor jött rá, rájött-e, hogy én azonos vagyok magammal, nem tudom, de többet nem érte szó a házam elejét.

Elejét érte azonban az egyik kollégám, aki a folyosón helytelenkedő egyik csemetémnek megfogta a karját, ekképp jelezve testbeszéddel, hogy ami sok, az sok. Gondolom, közben rá is nézett. Hú, ebből mi lett! P-apuka, mint lokális ombudsman az igazgatónál képviselte szülőtársait az iskolában uralkodó fizikai-tanári erőszakkal szemben. (Mellesleg ez a kollégám volt az, aki gyakran idézte apját: „A pedagógia az a mező, ahol minden paraszt szánthat.” Ne tessék kapkodni a levegőt, a „paraszt” szót soha nem használom „tahó” jelentésben, mint ahogy a „proli”-t sem.)

Magyarországon az egy főre eső oktatási szakemberek száma kettő. Csak az Amerika-szakértőké több. Azért továbbra sem mondom meg az orvosomnak, hogy szerintem mi bajom van.