VASS JUDIT
In memoriam TJ
EMLÉKSZEM
mondtam valakinek:
csak ő tudja úgy az asszonáncot,
mint jó öreg Arany János,
de Késő van, instálom
ekkora monumentumokra.
Nibelungok lakóparkja
legfölebb, ha szócsonkra ébred,
ki leplezi le majd az emlékművet,
ércnél maradóbb metrumokba szedve…
Micsoda világnyelv ez itt,
micsoda irdatlan műremek!
VASS JUDIT
ÉS
vannak a csendesek,
szolgának véled őket,
mert szolgálnak épp,
a szolgálandókat főleg.
És nem írja őket,
sikerük talpalávalónak,
nem lasszózta be Isten
se kéz- se talpnyalónak.
És még a vers is
halkan rímel, ahogyan illik,
határon innen és túl,
mert határ van is, meg nincs is.
És szabadság van,
jelzőtlen, ragtalan,
ahol a rabság
örök és magtalan.
VASS JUDIT
LÉDA ÖRÖK
A Zeusz-ölelésből
nem életes,
csak halott kislányra
tellett,
a vörös halálból,
hogy nem kellett
kitűzni halálos sárgát.
És mégis örök
a rózsaszín-ámbrás
irigyelt nőisége,
a „bosszú hím”,
s azt is ki vette észre,
csak aki semmiért
mindent kért cserébe,
amíg versre is tellett,
elbocsátó szép üzenetre.
Hát elbocsátunk,
és törjön átok-varázs,
írjatok csak új rímeket,
csillagsorsos éneket
többek között.
De Léda örök
s most végleg útra vált.
És nem kér vissza semmit,
és lesz még hidegebb is.
VASS JUDIT
EPIRRHEMA
1.
Mert műhely ez.
Gyönyörű-irgalmatlan.
Egy alkatrész az agyban
bomlik, míg éledez.
2.
Rébusz ez.
A lét-ige buzgalma
egyesül okba-okozatba.
Natura est.
3.
Küszöb ez.
A szabadság ára.
Törvények innen-átja.
Lencsék sugara.
Gyémántok fénye ez.
Tűz ez.
Akarat pokla.
Ostor.
Széthull darabokra.
Por és hamu ez.
5.
Szív ez.
A világ pitvara.
Alakja ölelés két oldala.
Születés ez.
6.
Út ez.
Mentén nyomok hevernek.
Nyílik,
mikor ösvényt cserélnek
lelkek.
Nyugalom ez.
7.
Tény ez.
Világ serénye.
Isten – sötétből fényre.
Ratio est.
8.
Én ez.
Körbe-körbe.
Egyenes, kereszt, görbe.
Utazás ez.
9.
Rész ez.
Rés az egészre.
A mag-héj villámló fénye.
Szimbólum ez.
10.
Ez.
VASS JUDIT
ÉGÖV
Európa
A Concorde téri budin
fekete srác
egyszer használatos
rongyot ragad,
s a csapról letörli
a vízcseppet is.
Merszíbokú, tenkjú,
és persze, köszönöm.
Ne félj fiú, állásod biztos,
az új multiözön ellen
a komfortja féltő szellem.
Kvóta, kerítés,
hergelt ebek
kezelik lokálisan
a globális rettenet
be nem vallott okát,
Vojtina néz bután:
E rongy világban
Többek közt ezt is hittem,
na jó, legyen szóvicc:
ezen a majdnem sitten,
amit most lájkol fejemre
a fehér lelkület.
És pusztulunk.
Már nincsen igaza senkinek.
VASS JUDIT
APÁM
zöldre vár,
de a busz befordul,
s most már csak
elképzelem,
hogy áttotyog a HÉV-hez.
Két megálló közt
becsülni tanulom,
az agy mire képes.
Ma lenne 91 éves.
VASS JUDIT
EGY IDEIG
az én
hasonlít önmagára,
de aztán szőni kezd
a gének álruhája,
halottak burjánzó
körme-lelke,
lemásolt ráncok
hajolnak tükreinkre,
úgy járnak-kelnek
ezen a más világon,
hogy ami fájt
nekünk is fájjon,
s ki tudja milyen
rétegekből törnek
torkunkra-szemünkre
érthetetlen könnyek,
egy idegen arc
honnan ismerős,
s mért hogy az agy
nem törli őt,
a tereket-időket
össze ki kuszálja,
s mért hogy az én
nem fér önmagába?
VASS JUDIT
ELMONDANÁM
Talán emlékszel,
együtt voltunk, és ezt tudták,
hogy együtt vagyunk mindannyian,
kiknek emberhez méltó gondja van.
S talán emlékszel, intettelek:
lassan a testtel, itt nincsenek
se mi, se ők.
Ezek itt közös temetők,
mint Fehérvárott
a királyi csontok halma,
összekuszálva híg-és mélymagyarja,
s körülállva mi, mai magyarok.
elszívni ötven cigarettát,
s nevetni magunkon,
akik tudták,
hisz értették Madáchot
tizenhét évesen.
Csak nézlek,
s hívnálak szívesen,
de értened kell:
nálunk ma sem térdepel
profán ikon előtt az elme,
s talán félsz, még híre kelne,
hogy itt jártál nálunk,
velünk.
Látod, a névmás is kibékül.
Mellesleg:
tejjel vagy a nélkül?
VASS JUDIT
NÉLKÜL
látom istent.
Valamit babrál
a napon.
Megint árnyékra
vetődöm.
Térdemet leporolom.
Kellenek tán még
lábak
Vagy vetni
irtóztató árnyat
hangtalan deszkarésbe.
Magunkban bíztunk
eleitől fogva.
Az udvar meg üres.
Nincs, ki számon kérje.
VASS JUDIT
MAUPASSANT BEFEJEZI
TATJÁNA LEVELÉT
„Nem a hideg, kevély világnak,
neked szántam regényemet.”
Az elkezdett és meg nem írtat,
belőlük egy-egy fejezet
elég talán, hogy megmutassam,
mégis szerethető az ember,
talán csak felfoghatatlan,
mert lásd, akadt, akinek nem kell
csupán, hogy ott legyen egy másik,
bíbelve fontos dolgokon,
nevetve lakja be a csendet,
valamikortól rokonom,
s ha máshol is találja kedvét,
azért csak hozzám jár haza,
mert sokféle a termékenység,
az emberségek túl laza
törvényt kínálnak ─ teljességgel
nem lehet senki önmaga.
Kerestem én is férfi-másom,
nem ideál ─ nem úr halálon.
Nevess, ha találsz okot bennem,
becsüld meg, aki szeretőd,
keresők vagyunk idegenben,
s találunk utóbb vagy előbb.
%MCEPASTEBIN%