VASS JUDIT

ESTE

a kertben nem aludtam.

Kicsit fejembe szállt a bor,

s láttam,

amúgy is morfondírozol,

megint elemel a távol.

Az ittből

egyszer csak elhatárol

egy szóköznyi csend.

Újabban szokásoddá vált

egyedül, ott bent

fűzni tovább a mondatot,

észre se vetted,

hogy már áthallgatod,

kérdések közt a válaszok

nem válnak testté,

se hang, se kézmozdulat

nem jelzi többé

a ki nem mondottakban.

Pedig épp mondani akartam:

ismerem ezt

a zajban egyre csendesebb,

lassúbb ütemre váltó percet.

Igen, tudom, van az úgy,

hogy a világ nélkül könnyebb ─

így igaz.

De már jöttek.

A megírt jelenetnek

csak makacs közönye voltam.

Ha visszapergetem magamban,

megint öklöt szorít az esztelensége.

Dühödten  újraszüllek,

s nagyon vigyázok,

Galileában ne vegye senki észre,

ki fia-borja vagy.

Elfenekellek,

ha nem húzod meg magad.

VASS JUDIT

LÁTJÁTOK

feleim, mik lettünk:

egymást vicsorgó vadak,

egymás kárán örvendők,

kenetes, álszent szavak

fojtják a feltörő sikolyt:

mi nem így képzeltük el a rendet…

fiacskám, egy kis sajtot ennék,

adj a szomszédnak is,

már hetek óta nem tellett,

se szép asszonyi szóra.

Ólmos felhőket gyűjt az ég,

ébredj a valóra…

Már a bokrok is ölre mennek

egymásnak gabalyodva,

felkoncolt ágak zuhannak

lerugdalt csillagokra.

Tavasznak indult, meglehet.

Figyeld a görcsbe rándult fákat,

a marcangolt kerteket,

a száradó ruháknak

mint meglincselteknek,

úgy lóg a teste…

egy HÉV sikolt,

talán ma este…

Mire virradunk kedvesem,

míg szétmar a szégyen,

holnap talán morogva csámcsogunk

a csőcselék kenyéren.

Hogyan hihettük el, hogy ép marad

padlásra-pincébe tuszkolt lélek?

Rothadó hullaszaga lett,

s hogy kitettük a fénynek,

szemünk előtt foszlik ronggyá,

s mint éhező kísértet

támad fel éjjelente:

ma értem jön el, ma holnap érted.

Hogyan pusztul kint-bent a szép,

halállal halnak pestisünkbe,

járványnál gyilkolóbb szavak

fullasztják ragályos csendbe

szégyentől torzult arcunk…

mondd ki, testvér:

mi nem így képzeltük el,

ez nem a mi harcunk…

mennyi malasztban teremtett minket

és szépre-jóra ÉLET…

látjátok feleim, mik lettünk:

imára ferdül az ének…

VASS JUDIT

NEM VADAK

nem csürhe,

emberek.

Lelkünk

Vörösmarty szülte,

Petőfi ültetett

szavunkba egyenest.

Nem vadak

nem csürhe,

emberek.

Nem szolganép.

És soha nem feledjük,

és semmiképp,

ki hol született,

hogyan öletett.

Nem vadak,

de emberek.

VASS JUDIT

ZÁROM

a billentyűt.

Már minden karakter

melléütés.

Egér monitor jobbra el,

bugyogjon csak a gennyedés,

hányódjon fel az agyak alja.

hazát és népet álmodánk…

Itt van: az utcán gyilokszó,

a neten gigányi lelki turha.

Ezt benéztük barátom.

Hová lett, volt-e?

Én „tökre” nem találom.

VASS JUDIT

SZTOA

Ezt az eget már ismerem:

megint kódolva van.

Nyugodtan alszom mégis,

a sötétség zajtalan.

És persze relatív.

Szabad, amit lehet,

alig gondolni meg

valami veszélyeset.

Görbíteni istent,

gerincet, egót.

Hiába, na:

gyakorlat teszi az alattvalót.