Kategória: Vers

VASS JUDIT

ELMONDANÁM

ezt, ha nem unnád…

talán emlékszel,

együtt voltunk, és ezt tudták,

hogy együtt vagyunk

mindannyian,

kiknek emberhez méltó

gondja van.

S talán emlékszel,

intettelek:

lassan a testtel, itt nincsenek

se mi, se ők.

Ezek itt közös temetők,

mint Fehérvárott

a királyi csontok halma,

összekuszálva

híg-és mélymagyarja,

s körülállva mi,

mai magyarok.

Én kávézni akarok,

elszívni ötven cigarettát,

s nevetni magunkon,

akik tudták,

hisz értették Madáchot

17 évesen.

Csak nézlek,

s hívnálak szívesen,

de értened kell:

nálunk ma sem térdepel

profán ikon előtt az elme,

s talán félsz, még híre kelne,

hogy itt jártál nálunk,

velünk…

látod, a névmás kibékül…

mellesleg:

tejjel vagy a nélkül?

VASS JUDIT

A SZÍNÉSZ

verdesett,
szinte kétségbeesve.

Egy pillanatra csak,

hogy magához kösse
az álmos publikumot.

Úgy tetszett, 
mindent tudott,
s elhagyta minden.

A csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen 
felejtett ujjak idegjátéka,
a leejtett hang, a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza

a fényfüggönyön onnan.

Lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.

Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle, vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.

Talán csak

a rész nem osztható egésze.

Vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.

VASS JUDIT

LARINA

napon már néha langyosodik,

de csak vers kedvéért

szökik május februárba,

költészet-valóság

csak Petőfinél jár párba’

Goethe nem számít, 

„az olimposzi szörny”

eleve nem száll be romantikába,

és Puskinnak is elmegy a kedve,

ahogy illik, szépen lezárja,

kipontozza a valóságot,

hősnőnk hazug hűségbe dermed,

s  költőnk sz bózsij pómoscsju

beugrik Anna Petrovnához.

Mert Hold az egy-igazság,

Olga, a fülig piruló táncos,

Tatjána méreg, lőtt seb és halálos:

nem a való hát, és nem is égi mása,

Lenszkijek költik és Anyeginek

Olga Larinákra.

Tánya, ha él ilyen, amolyan vénlány,

szinglire veszi szomszédok szája,

nem egy nagy ész, s csak ritkán érdekes,

de érdekli világ folyása.

„Szia életem!” – szól a takarítónő,

és Larina bólint: Van igazsága…

VASS JUDIT

HIRTELEN

mennek tönkre

arcok.

Horpasztják rák,

ármányok, gondok.

Íme a szomszéd.

Bűnéről nem tudok,

de körberágták száját

beteg és irigy undokok.

Már nem szól a kutyára:

„Nem rohan!”

Csak csendben legyint:

„Gyere.”

Így leszünk sztoák

mindannyian,

vagy rokkanunk bele.

Ki ezért, ki azért.

Ezen a tájon

tumort terem a türelem,

agyalapon-hastájon.

Együgyű lexikont

kódol a szatíra isten.

Nimfának-faunnak jöttünk

viháncolni ligeteinkben,

hol mélabélák és adibandik

nézik az erdőt.

Hanem a leendők

nem tárják soha sarkig az ágat ─

így élünk mi,

egy sohase szinkron mának,

s néha röhögünk,

mint aki halkan belelépett.

Nézem a szomszédot ─

miért, mivégett?

A kutya se lohol,

csak öregesen lépked.

VASS JUDIT

I.M. Kassákné Simon Jolán

JOLÁN

3 gyereket cepelt

és arcába falazva

fekete gyémántot

mikor szavalni kezdett

útnak eredtek

messze ringó sírások

de grimaszok nélkül

lazultak el a hangok

vagy tán egy angyal

kongatott harangot

de egyszer csak

megszökött Jolán

mint huzat suhant át

a zárt ajtó kulcslyukán

az idő nyerített akkor

és görbe vonalak