VASS JUDIT
LEHET
riasztó a jelen,
én is aggódva figyelem,
próbálva újak szemével nézni.
„A facebookon túl sok a szöveg” −
mondja egy young lady.
„Too many notes”,
ahogy a császár
Amadeusnak mondja.
Miért is nyúlna,
kapaszkodna valamibe –
a szót sem érti,
de görcsös kezekkel
tömnénk fejébe idézni,
talán ha, hátha, −
és nincsen hátha.
„Nyugodj meg, lehet.”
„Too many notes”.
Ez itt a lassú lejtmenet:
lemarad Shakespeare,
Mozartnak,
túl sok hangjegye,
kihull a szó és eredete,
már csak
egy ritka szerzetesrend
őrzi betűkbe-kottákba bújva,
neked s nekem még rímel
„a béke ujja”,
Nyugodj meg, lehet.
Arany, Petőfi,
„tompa” emlékezet,
poros polcokra
„isa pur homu”,
görögök nem bújnak
Homéroszukba,
Goethe, „na hagyjál”,
régóta „smafu”.
Halunk.
Ez itt a lassú lejtmenet.
Mindig is így volt:
a múlt öregedett.
Ha fáj, ne hidd el.
Bennem is
nagyon boldogtalan,
hogy lassan vége van.
És jött a Holnap,
fején a headset,
kezében kütyü,
mellesleg rám se nézett,
de előre engedett.
Nem volt robot, de ember.
Nem értem őt, ő értett engem.
Hogy előre engedett,
szépen megköszöntem.
Nyugodj meg, lehet.
Ne légy a létnél türelmetlenebb.
