VOJTINA ÖRÖK
NEM SÍRHATOM
el senkinek,
leírni jó volt, hát viccelek,
mert attól legjobb a bőgés,
hogyan is lettünk egyek Böhm és
Aranka bennem, míg egy vihogós este
a társaság az összes lekvárt megette.
(De néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)
Mi lesz velünk, én még nem tudom,
Arankát várja jelzőtlen borzalom,
és Bogát a járvány elszerette,
(És néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)
Freud meg csak járkál koponya-szerte,
alattim-fentem, és persze eszem nélkül,
hallom, Béla is halni készül,
de ez csak telepátosz, üzentem is : előbb én!
És becsaptak, a tejautomatában nem volt tehén,
Tanár úr, kérem, a Steinmann, a Steinmann, nem én!
Mert amit én tudok… táblára írni? Hát ugye: minek?
Lógok a szeren, és nem hallja senki meg,
amit két kroki közt bömbölve-bőgve összesírtam,
még most is röhögök rajta itt, a sírban.
Látod, Dezső,
Nem támaszt fel. Se vegyszer, se szó, se kő.
