VASS JUDIT
IM SOMLÓ TAMÁS
NE-NE gyere ki a hegyoldalba
ott csak oldal van hol sírni jár a banda
s omló álmainkról énekel a press
er dő sincsen már elön tabán at
zakatol a vonat nincs utánad
s omló álmainkról énekel a press
gitárszóló nyugati pu
er refelé errefelé milyen jó nekem
errefelé errefelé sose volt ilyen
a helyzetünk a helyzetünk
mint költőké mint költőké a síneken
mind itt vagyunk
mind itt vagyunk a síneken
VASS JUDIT
Csokonai Vitéz Mihály
Az agyperzselő nádfedeles álmok
eget kormozva végül földet érnek.
Poéta úr, hej jó nagyot harákolt,
avagy az is bolond, ki erre téved.
Piktúrát izzad szép szentenciákhoz,
meg kákasátorokba nimfanépet,
vagy russzót-jambust illesztget a bájos,
estét növesztő tárgymegjelöléshez.
Őrizhetné a kollégium rendjét,
tudós lakó, hol illő csendbe kushad,
s imákban érik tisztes nincstelenné.
Szekrényszobáját nyitja napnyugatnak,
gyertyába bámul, s a búcsúköltemény
hattyúhörgése híg latyakba fullad.
VASS JUDIT
NEM TUDHATOM
milyen jelzőnek lenni.
Úgy vagyok, mint Pilinszky
azzal a franciával.
Félek,
feloldozatlan megyek el,
valahol, valaki rám vall:
az ott egy magyar,
lengyel, ukrán, román…
A jelzőt tarkómhoz emeli,
bűnt, nevet nem tud,
a jelzőt
csak hallomásból ismeri.
A jelző csattan.
A csattanást szél sodorja.
Nem tudhatom, milyen
jelzőként zuhanni
önmagamra.
VASS JUDIT
BETŰ ÉS TÉNY
betű és tény
alkotnak két világot.
A rotterdámi tudta,
s e kettős könyvelésben
egy harmadikra járt
megúszni épen:
lezárt profil
egy Holbein-képen,
egy zárva arc dereng
a nem-tevésen.
És tudta: ez is csak balgaság.
Szeretni kell, „és írni példaképpen”.
VASS JUDIT
EPILÓGUS
Az életet már megjártam,
de fogalmazzunk árnyaltan:
mellettem a hangyaboly
leginkább csak ellohol.
Tovább! Tovább!
Míg egy soron bíbelődtem,
szobor lettem, ég-felhőtlen.
Amit belefirkál itten
isten-emlék elfelejtem.
Hovább? Hovább?
Ha egy jól sikerült rímmel
találkoztam, mintha vízen
jártak volna benne árnyak,
hídja feszült szivárványnak.
Az ám, komám…
Hanem ami jobb lett volna,
nem kerül már annak sorja,
Kihalt lettem, morcos, zsémbes,
ritkuló beszédem végleg:
na lám, na lám,
általmennék pallón hídon
énutánam ne huhogjon
hiány töredék temérdek
bolygó testem kerüljétek
hess madár!
VASS JUDIT
ALÁRÖSERS
Szindbád szegény volt,
elhagyatott,
beesett, sárga arcát
a hold világította meg,
már nem akadt
szonáta hangulat
őszike semmise
se a semmi mása
a sziget tölgyein
nem búg
a havas podolin
sosemvolt pestbudára
behajt egy szénás szekér
utasokat nem szállít
és szindbád
a forgalomból kiáll
de vesztegel még egy kicsit
az nem lehet hogy
ennyi volt
és az is csak múlt időben
ezt nem gondolta komolyan
ő sem
kifosztott koldusként
bolyongott az éjszakában,
és valóban céltalannak
látta az életet,
amelyhez pedig
mindig ragaszkodott
s amely most szökött szárba
egy ósdi óra felcsörömpöl
ébredj a jelen zaklatásra
minden emberbe beköltözött
minden ősének minden sorsa
megindulnak a temetők
öngyilkos véres lakodalomba
az álmok színes gyöngyeit
szorítsd ki únod a valót
béke veletek
néz körül szindbád
és írni kezdett
valami életes zenés
szív alá valót
VASS JUDIT
KOHLHAAS
mindig fölfeslik
valahol
de ő nem tudta hinni
hát eszmélettel lakol
pontosan négybe törték
ősi szokás szerint
a törvény törtjét
megint és megint
és csontja tört
és lelke keresztbe
és lángolt-ropogott
a törvény keresztje
mert nincs igazság
mert földön-égen se
VASS JUDIT
ZARATHUSTRA
lejött a hegyről,
már mindennel szembenézett.
Nem volt már mindenható,
csak sokezer éves képzet.
Félelem szülte rettegés a nyájban,
apátlan-anyátlan iszonyat…
hát innen kell újraszülni magadat
szemben a csillagos éggel,
magadból, az istentelen ésszel.
Úrrá lenni félelmen-szolgaságon,
élni és halni százszor,
felölteni arrcodra az embert,
a büszkét, a kérlelhetetlen
ént.
Sem rokona, sem ismerőse
lidérces, messze fény.
Nekivágni újra meg újra,
mert szabadság az ember útja.
Hogy látva lássanak,
hogy látva lássanak.
VASS JUDIT
SZELF
egy hosszú kávé
mellett
Most nyár van
és dohányzom,
ebből a nyár a réma,
mert nincs kitöltve mással,
meg néha még a téma.
Hiszen szép itt a Selbstag,
ha Jung meg young az ember,
avagy csak alte szelfel
árnyéktalan magába,
míg balkon fecske face kel,
s a reszli ignorálva.
VASS JUDIT
CVETAJEVA
„Грабитель входит без ключа,
А дура плачет в три ручья –
Над днем без славы и без толку.”
Se arc, se rím nem hajaz virágra.
Konok öntörvény anarchiája
ez a korszakot vétett Szapphó,
kibe kulcs nélkül lép be rabló,
orgyilkos történelem.
Cirill betűket olvasok újra,
szemem három patakba sírja:
NEM!
Nem kell
végtelen egetek sztyeppéje,
szittya múltam bogáncsa sem,
nem hullok földünkre vissza,
Prága, Párizs, velem.
Épp elég, hogy lelkemet felissza
rab-álmotok, ha néha fellapozva
kezembe veszem.