VASS JUDIT
IRÓNIA
nélkül bírható-e bármi
ha éles az elme
írható-e vers
ha az ész erősebb benne
mint szív vagy jambusok
a hazát kívülről fújod
hazugsága untat
bigottak habzó szája
hajózik a vágy
messzi világba
jöjj el szabadság
te szülj nekünk rendet
klasszikus fegyelem
legyen fejedelmed
ha vitorlát bont a spleen
bent és odakint
a távolodó partot
szorítsd üres szívedhez
jöjj el szabadság
mert csak tebenned
eleitől fogva…
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
ARASZOLVA
Szédítő sebességgel zuhanunk az oktatás meredek lejtőjén lefelé, és araszolva próbálunk megkapaszkodni a hivatástudatunkba. Már nem maradt más. Tanítani kell. Sziszifuszi. A sír, hol nemzedékek süllyednek el.
Hol vannak már a korszerű iskolarendszer, korszerű NAT elképzelései, akadémikus vitákká váltak a mindennapos tűzoltásban. A covid következtében hézagos diáksorok és állandó szakszerűtlen helyettesítés a karanténba szorult tanárok miatt. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy nem lehet matematika vagy fizika, informatika szakos tanárt találni. Rendszergazdát, gondnokot, takarítót. Elmennek, elmentek jobban fizető állásokba. Ha más nem akad, árufeltöltőnek egy üzletláncba. Avagy az is bolond, aki tanárrá lesz Magyarországon.
Nem tudom, mi lesz a választások után a közoktatással, de ha így marad, írmagja se.
Ez biztos: több ad hoc reformot nem bírunk el. A hátrafodulva nyilazós, ria-ria-Hungaria-féle NAT ásatag szemlélete miatt egyre több magyar- és történelemtanár veszíti el a kedvét. Miközben az etelközi szemléletet vallók szája tele van a kompetencia szóval. „Nékem üres fecsegést fest az üres fecsegés.”
Nincs kompetenciafejlesztés. NINCS, legfeljebb pult alatt, néha. A nyolcadikos felvételi, utána a rég elavult érettségi követelményrendszer satuba szorítja a tanerőt. Legjobb meggyőződése ellenére tanít, mert nem tolhat ki a diákkal, akit fel kell rájuk készíteni. Az csináljuk már jó ideje, aminek nem látjuk értelmét sem mi, sem a gyerekek. Most már szinte egy egész nemzedék esik ki a rendszerből a tohuvábohuba.
Nagy a baj. Csak szép sorjában: a versenyképtelen tanári fizetések miatti tanárhiány, a túlzsúfolt tananyag, elavult tantárgyi rendszer következtében hiányosan képzett diákok tömegei küzdenek majd a túlélésért a pontvadászaton. Alulmotivált tanárok-diákok még barátságos mérkőzése ez, amelyben már csak az egyéni, tanári humánumban és emberfeletti küszködésben lehet bízni.
Fiatal kollégám kompetenciaalapú irodalomórákat tart, tematikus felépítésű, interaktív, interdiszciplináris alapon, érdekes műveket vesznek. A gyerekek élvezik. Most még teheti, a régi (2017-es) NAT szerinti érettségi lehetővé teszi. Kérdem tőle: Mit fogsz csinálni azokkal, akik majd az új NAT szerint kell, hogy érettségizzenek. Nem tudom ─ válaszolja.
Nem tudom, nem tudjuk. Zuhanunk az értelmetlenség és kimerültség lejtőjén. Bifláztatni fogunk irreleváns adatokat, hogy megfeleljenek egy 19. századi mentalitásban megragadt agytröszt elvárásainak? Majdnem azt írtam elvtársainak.
Szerencsére az iskola nem mindenható. A gyerek tájékozódik, megkeresi máshol a szükséges képességeket. Például az életben. De hány fogja gondolni, hogy milyen sok idő ment pocsékba egy elbaltázott képzési rendszerben? Araszolva, engedelmesen csinálják végig, ahelyett, hogy szárnyalhatnának ─ mert az iskola arra való fészek, ahonnan nem kipottyanni kell, hanem kirepülni.
Már alig remélek. Finnország messze van.
„STOMM MARCEL „BÚCSÚPARANCSA”
….
Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsóbb helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos, ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül a puszta havon szenvedtétek az orosz tél borzalmas éjszakáit.
Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetés súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.
A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat törni nyugat felé azon az orosz hadseregen keresztül, amelyet a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek áttörni.
E parancsot én nem tudom nektek továbbadni, mert nincsen értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei tíz tölténnyel puskánként, üres gyomorral tehetetlenül pusztuljanak el.
…
Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.
A Magyar Haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni a hős fiaira, akikhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.
Isten Veletek, Magyar Honvédek!”
http://www.bibl.u-szeged.hu/…/mil/ww2/doksi/stomm_par.html
„1942-ben besoroztak katonának Szatmárnémetiben. Kaptunk egy alapkiképzést, aztán két hónapig a kaszárnyában várakoztunk. 1942 december 18-án kivittek minket a frontra, mivel kellett a németeknek az utánpótlás. Akkor én épp egy zsidó lánynak udvaroltam, amiért persze eljárást indítottak ellenem. Ezerszer leíratták velem, hogy zsidókkal nem szabad szóba állni – kezdte a Lokálnak Ferenczy Lajos, a Don-kanyarban történt tragédia egyik utolsó túlélője, aki most a romániai Szatmárnémetiben él lánya családjával…
A hatalmas ágyúkat 100-200 métert kellett vinni, persze kézzel, ugyanis a lovakat elszállították, hogy legalább azok ne pusztuljanak el. Rettentő hideg volt, a ruháink pedig vékonyak voltak. A németek jobban fel voltak készülve a télre, nekik bundájuk volt és szőrcsizmájuk. Mínusz 40 fok volt, fagyoskodtunk és fagyott húsdarabokat ettünk, ha tűzszünet volt az oroszoktól kaptunk krumplit. Érdekes, hogy napközben sosem támadtak. Mindig kora reggel vagy este kezdődött a tűzharc. Ütközetek után reggel 9 és 10 között fegyverszünet volt, ilyenkor szedtük össze a sebesülteket és a halottakat. A „dögészek” nem győzték ellátni a sebesülteket, hamar megteltek a frontvonali kórházak. Borzasztó látvány volt, az egyik a karját, a másik a lábát veszítette el. …
(„Így éltem túl a poklot” – egy túlélő visszaemlékezése )
https://www.google.com/url?sa=i&source=images&cd=&cad=rja&uact=8&ved=2ahUKEwjvpsnFif3mAhWC-
„A gyéren és elégtelenül kialakított védvonalak és lövészárkok, a kemény orosz télhez alkalmatlan öltözet, a későn, vagy romlottan, penészesen megérkező élelem, a németek által zsákmányolt, majd a magyaroknak továbbadott elavult fegyverek, a nehéztüzérség nevetségesen kis száma, körülmények miatt legyöngült honvédek állapota és a hatalmas szovjet túlerő borzalmas tragédiát vetített előre. Január 12-én, a Don kanyarulatánál a folyó fölhizlalt jegén a szovjet csapatok áttörtek, és kezdetét vette az addig is több tízezres veszteséget elkönyvelő II. magyar hadsereg tragédiája. A folyón túl állomásozó és azon átkelő szovjet csapatokat a dombon túl állomásozó magyar hadtest nem láthatta, így teljesen váratlanul érte őket a rettenetes erejű támadás. Az ezt követő napokban, hetekben tízezrével estek el katonáink és munkaszolgálatosaink, akiknek hősies helytállása ellenére a végén nem maradt más, mint a menekülés.
Akik nem a statárium, a fagy, vagy a harcok következtében haltak meg, azok szovjet fogságba estek. Közülük rengetegen vesztették életüket hadifogolytáborokban, de nagyon sokakra nyűgként tekintettek a szovjetek, és egyszerűen lelőtték őket. A hadsereg teljes összeomlása után, aki tudott, a hadsereggel együtt menekült haza, sokan a többiektől elszakadva, az orosz hómezőkön gyalog vágtak neki az útnak. A doni harcokban eddigi ismereteink szerint 126 000 magyar vesztette életét.”
https://www.google.com/url?sa=i&source=images&cd=&ved=2ahUKEwjBu5
„1942 januárjában Magyarország német követelésre…megbízta a 2. magyar hadsereg-parancsnokságot egy három hadtestből (9 könnyű hadosztályból), egy páncélos hadtestből és egy repülődandárból álló hadsereg összeállítására. A hadsereget teljes egészében német irányítás alá helyezték, alkalmazásának módját, területi és időbeli hatályát nem korlátozták.[2] A hadsereg a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került.
A 2. magyar hadsereg a Magyar Királyi Honvédségnek az 1941/1942-ben érvényes hadrendben nem szereplő alakulata volt, amelyet 1942-ben állítottak fel, és a keleti hadszíntérre küldték harcolni …
A hadsereg 1943 januárjában a Voronyezs körzetében vívott harcok során rendkívül súlyos, megsemmisítő veszteségeket szenvedett. A Don-kanyarban vívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak: a megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, és vesztek oda a -40 fokos orosz télben…
1943. január 12-én, −30 °C fokos hidegben, (a hadtest naplója –42 fokot rögzít) erős harckocsi-támogatással megindult a szovjet támadás az arcvonal északi részén … A hadsereg egyik vezérkari tisztjének visszaemlékezése szerint[6] ugyanakkor a védelem meglepetésszerűen összeomlott, a 4. gyalogezred megfutamodott, az arcvonal mögött lévő tüzérségi eszközök harc nélkül kerültek szovjet kézre. (Ismét más, szovjet forrásokra hivatkozó beszámolók szerint[10] a szovjet fél a támadás során 5 halott és 42 sebesült saját veszteség mellett 1000 hadifoglyot ejtett.)… aki még nem esett el, vagy nem fagyott meg, menekült vissza nyugat felé, ahogy tudott.
Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál…
ELVESZETT MINTEGY 100-120 EZER EMBER.
https://hu.wikipedia.org/wiki/2._magyar_hadsereg
(Wikipedia)
HOLTAK HALLGATÁSA
https://www.youtube.com/watch?v=GlZf22Zh5E4
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA:
BOSSZANOK
Igen, bosszanok. Igen, feldühödöm. Ez új. Úgy látszik, kezd elegem lenni a sztoicizmusomból.
Hogy világos legyek, nem érdekel, hogy ki mely nemzedék tagja: Z, Y vagy alfa – tudom, ez utóbbiakkal különösen türelmesnek kell lenni, mert digi-bumm, meg minden. Hát nekem ebből elegem van. Én nem vagyok Z, hanem ember vagyok először is. Na, nézzük, mit dob ki Google:
„Az ember társadalmi lény; közösen végzett munka, a tagolt beszéd és gondolkodás jellemzi. Mindezek révén képes a világ megismerésére és átalakítására. Rendszertani szempontból az emberi nem az állatok országába, a főemlősök rendjébe, a hominidák (Hominidae) közé tartozik. Az ember biológiai neme szerint nő vagy férfi, ivarérettsége (illetve tenyészérettsége vagy életkora) szerint gyermek (lány és fiú) vagy felnőtt. „
Szép, de ez nem érdekel, úgyis folytonos frissítést igényelne a dolog, gondoljunk csak az AI-re. Hogy az mi? Vedd csak elő Google jóbarátot. Erre való.
Szóval, igenis bosszanok. Z,Y, Alfa. Mindannyiunkra. Bosszanásom oka:
Vedd fel a szemetet, ne lépj át rajta, mondván, hogy nem te dobtad el. Nem érdekel. Te voltál az első, akinek utadba került, vedd fel – persze, ha otthon 24 órás cseléd rohangál utánad, akkor megértem az átlépést. De az iskolában is követ? Ja, hogy a takarítónő. Édesem: kérdezd már meg, hogy mennyit keres 8 órában, és hogy robot-e. Ja, galambom, ezt az orosz szóviccet talán nem is érted. (Google, vagy a nagyszülők segíthetnek a málenykij robottal.)
Szerintem kezded kapizsgálni, hogy miért tegezlek, nem is ragoznám túl. Nem vagy te olyan OKTONDI. Vagy esetleg nem érted a szót? Google, barátom, mert Jókai tényleg nehéz. Ugye, milyen belátó vagyok?
Kedves Alfa, Te állítólag nem tudsz hosszasan figyeni egy dologra. Elárulom, eredetileg én (Z) sem. Gyakorlás kérdése. Kénytelen leszel. A gyereked 40 fokos lázban fekszik majd otthon, s neked mellette kell töltened az éjszakát…legalábbis ezt gondolnám helyesnek.
Ja, hogy mi a helyes? Elárulom: a JÓ. Képzeld, például másoknak segíteni. Hiszen ők is ezt teszik, bár lehet, hogy nem veszik észre. Például anyukád, aki hagyja, hogy a villamoson te ülj, miközben ő áll. Azon gondolkoztam, vajon valami testi problémád lehet-e. Nincs.
De már túlragozom. Szerintem értjük egymást. Ha nem akarod, hogy ugyanezzel az önzéssel viszonyuljak hozzád/Önhöz, akkor figyelj! Például figyeld, mit csinálok. Felszedem a szemetet. És ha dafke, csakazértis ott hagyod, akkor is érte nyúlok, és kidobom a kukába. És túllépek a nyegleségeden. Hétfőre elfelejtem. Nem vagyok se bosszú- se haragtartó.
Jön a busz, már nyitja is az ajtót, kezemben a cigi, már nem érem el a kukát. Elnyomom a járdán. Szóval ekkora bunkó volnék. Ki szedi fel utánam? Felbosszanok. Ekkora tapló vagyok. Lennék? Erőt veszek magamon. Hagyom elmenni a buszt, felszedem a csikket, és a kukába dobom. És közben megdöbbenek, hogy a buszsofőr „Jó napot kívánokkal” fogadja a felszállókat. Boldogan vetem oda a „Viszontlátásra” búcsúszót, mikor leszállok. Tiszta Anglia.
Ja, nem.
VASS JUDIT
KIK
érted éltek
szent világszabadság
szorgalmasan,
akár a hangyák,
gürcölték
itt az áldozatot,
a többségük
már rég halott
emléktábla
egy ház falán,
egy név,
egy dátum,
s hogy talán.
VASS JUDIT
HAZA
mentés másként,
vagy inkább
archiválva,
s mind aki
csatolmányként
mindezt
belém fájta,
itt egy
külön fájlba’
béküljetek,
már nincsen
igaza senkinek.
VASS JUDIT
MIKOR
a lelkek ösvényt
cserélnek
elhagyott kertek érnek
véget
s magukban járják ami
hátra van
mögöttük elbocsátás
feledés
béke
az ösvénynek már csak
csendje van
és vége
VASS JUDIT
NÉZEM
ezt a gyereket
ringató
milyen nyomasztó
felnőtt lehetett
vágott az esze mint a penge
vajon mi élezhette
ilyen fegyelmezettre
egy szó el nem hibban
vajon mi vezet ugyanonnan
kiválni ölni halni
ott fent ki bírja el
már nincsen hol elvegyülni
mert égi-földi kasztok
zárják a kapukat
egy holló repül át
nem embernek való
eszmélet ami megmarad
és pereg a látszat
(majd megírják
amit úgy szégyelltél
durva kezed de tiszta ruhádat)
lelencek omló álmait
dúdolja már a minden
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
LEPKEGYŰJTŐ
Valakinek kölcsön adtam, és nem kaptam vissza John Fowles regényét, The Collector. Nem mintha újra akarnám olvasni, mert főhőse egy aberrált fickó, aki elrabol egy lányt és elzárva tartja. Nem bántja, csak gyönyörködik benne, és boldog, hogy az övé. Horror. A lepkegyűjtő.
A lepkegyűjtők köztünk élnek. Valamiért szükségük van rá, hogy lelkeket hódítsanak, és rabságban tartsák úgy, hogy a lepkék ezt ne vegyék észre. Nárcisztikusak, mondanád, de többről van szó, ám itt át is adom a terepet a pszichológusnak. Nem vagyok szakember, csak laikus tapasztaló.
A lepkegyűjtő, vagy mondjuk így: lélekrabló, karizmatikus személyiség, tehetséges, többnyire kreatív. De ez kevés neki: a lelked akarja. Elbájol, magához vonz, vagy épp elérhetetlenségével ejt rabul. És akkor elveszíted önmagadat, már személyfüggő vagy: drogos. Ez a fajta rabság a szerelemben is életveszélyes, nemcsak a közéletben ─ a politikáról már ne is beszéljünk. Hány diktatúra épült lepkegyűjtőre!
És veszélyes az iskolában. Minden tanárban van egy kis exhibicionizmus, ott lapul bennünk a tapsra, sikerre éhes lélek. Érthető: sikerélmény nélkül mi is motiválná az embert? Sőt, a kudarc személyiségtorzító is lehet, szélsőséges esetben bosszúállóvá nevel.
A katedra nagy hatalom, amivel szolgálni és visszaélni lehet, mint minden hatalommal. Most hagyjuk az egyértelmű eseteket, a nyíltan terrorizáló tanárt, azt az egészséges diák tudja kezelni – ha egyébként normális az iskolai légkör. De van a látens: az elbűvölő, gyerekbarát, a láthatatlan lepkegyűjtő, nárcisztikusan kompenzáló „celeb”. Akiről csak pletykából tudod meg, milyen mosolygós lelki terror alatt tartja a neki be nem hódolókat. Az eszközök kimeríthetetlenek, és sokszor megfoghatatlanok.
Egy egész tantestület dőlt be szelíd, szerény kedvességének. Csak a diákok tudták, hogy mit művel. „Zolikának” az utolsó évben minden órán elmondta, hogy meg fog bukni. (Zoli jó volt, szorgalmas, csendes. Rejtély, hogy miért utálta. Talán mert szelídsége könnyű prédává tette.) Az osztály néma asszisztálása mellett folyt a lélektani hadviselés. Nem vették komolyan. „Találkozunk a javítóvizsgán.” Az utolsó órán Zoli nem bírta tovább, és odaszólt: ”Igen, még találkozunk.” Igazgatói szoba. Nem tudni, hogy ott mi történt. Zoli kapott egy igazgatói intőt, de nem bukott meg. Hallgatott. Ő pedig tovább taníthatott. Talán kiváló eredménnyel menne át a minősítő vizsgán. Erre nincs indikátor. Ezt a „kompetenciát” nem jegyzik.
Végülis nem történt tragédia. A gyereknek nem árt, ha felkészül az életre.
Kérdés, hogy melyik szerepre készül fel. Gének? Neveltetés? Válaszolj, ha mersz.
Cipolla nem irodalmi hős. Ott ül veled szemben a buszon, előtted áll a pénztárnál, cikket ír, amelynek egy mondatával tönkre tehet valakit, sőt, talán melletted ül az iskolapadban. Talán benned lapul, talán csak egy-egy pillanatra tör elő, hogy bosszút állj, magad sem tudva, miért. A bennünk élő sérelem. Nem mindig nő patologikus szörnyeteggé. Néha csak egy kis pitiáner.
Nekem ne mondja senki, hogy a jövő nem a versengésről, hanem a kreatív együttműködésről fog szólni. Tényleg? Magic? És az emberiség egyik pillanatról a másikra morális fordulatot vesz? Az ember nem lesz többé önző, irigy, a fasiszták megtérnek, a gyűlöletbeszéd megszűnik, a politika pedig jótékonysági bál lesz. Aha. Hagyjuk az agymosást, az utópiákat. 2015 Donald Trump. 2016 Brexit. Nézzünk már szét, testvéreim, a valóságban. Tetszik, vagy nem. Hagyjuk az ilyen-olyan fanatikus átnevelősdit. Még soha nem jött be hosszú távon. Az inga mindig kileng.
Stephen Fry (elkötelezett liberális) a Trump-győzelem után kitört pánik idején készült interjújában nevetve adja elő a liberális reakciókat:
„Oh, dear me, isn’t oh…can’t everybody be nice to each other? Oh, what a pity! Oh, let’s try hard. Oh, come on, now.”
Tanulságos. Nehéz ma liberálisnak lenni. Kereszténynek se könnyű. A kettő ugyanis egy gyökerű, ha valaki még nem gondolta volna végig. A buddhisták közös konferenciákat tartanak a kvantumfizikusokkal, igaz, a laposföld hívők a fejlett világ iskoláiban tanultak. Az értelem szélsőséges csodái.
Épp most fedezték fel, hogy már a fejlett robotoknak is vannak előítéleteik. Tényleg? Ugyan, vajon ki programozta? Még a PC sem jött be? Hja, a nyelv nemcsak jelentést, érzelmeket is hordoz, kódolt előítéleteket, hiába „tisztogatják” oly szorgosan. Ergo, a robotoknak „lelkük” is lesz, csak idő kérdése. A sci-fik önbeteljesítő jóslata? Hja, ha annyira akarjuk. „Mert ha gyalu nélkül bunkósbot az elme/gyakran kétélű tőr lesz az kiművelve.” (Arany János: Toldi estéje) Volt magyartanárom mondta: „Időnként meg kell állni a giccs szintjén, hogy ne rontsuk meg a gyereket.” Értsd: figyelembe kell venni a fejlődéslélektant.
De maradjunk inkább a reményt adó tényeknél. Hastingsben, a buszon, a hátsó ülésen kamaszok hangoskodtak. Nem randalíroztak, csak hangoskodtak. A sofőr megelégelte, és hátra szólt. „Gentlemen, quiet please.” Csend lett.
Nagy dolog a civilizáció. Nekem elég is lenne.
