Angol arisztokrata családból származott, apja nagy múltú, nagy tekintélyű főúri család sarja volt, azonban kártyás, részeges, szenvedélyes párbajozó. Anyja skótkálvinista család lánya volt, aki miatt apja anglikán családja Byront is elutasította. Szülei viszonya természetük összeférhetetlensége miatt nagyon korán megromlott, így apja elhagyta őket és Franciaországba ment. Később, amikor egy szabálytalannak minősülő, halálos kimenetelű párbaj miatt gyilkossággal vádolták, agyonlőtte magát.
Mivel anyját saját és férje családja is kitagadta, nagy szegénységben nevelte fel az akkoriban George Noel Gordon nevet viselő fiát. Byron szegény gyerekként nőtt fel, ráadásul anyja nyomoréknak tartotta, mert születésekor az egyik lábfeje torz volt, és emiatt később sántított. 1798-ban Byron nagybátyja meghalt, de mivel utódai nem voltak, a gyermek Byron örökölte a vagyont és a címet, így ő lett Newstead ura, a VI. Byron báró.
Tanulmányait az Aberdeen Grammar Schoolban kezdte, majd 1801-ben a Harrow Schoolba került, ahol egészen 1805-ig maradt. Itt tagja volt az iskola krikett csapatának. Ezek után a Cambridge-i Egyetemen a Trinity College tagjaként tanult, ahol kitűnő minősítéssel végzett. Első verseskötetei, a „Múlandó versek” címmel (1806), „A tétlenség órái” (1807) ezekben az években, diákkorában jelentek meg. Hamar elnyerte fiatal olvasók tetszését valamint rengeteg barátot és szeretőt szerzett magának.
Az 1808-as év első felétől érzelmi és érzéki élete kalandossá vált, aminek következményeként megbetegedett. Gyönyörűségét lelte abban, ha botrányt okozhatott, féktelen, vad természetű volt, a komoly folyóiratok minden politikai oldalról szidalmazták, Brougham, az Edinburgh Review kritikusa hevesen támadta. A kritikára kritikával válaszolt, Pope stílusában megírta az „Angol dalnokok és skót kritikusok” című művét, amelyben az ismertebb írókat, költőket, esszéistákat parodizálta, nevetségessé téve a kor irodalmát.
Megszámlálhatatlan szerelmi viszonya volt, az előkelőségek mellett az alacsonyabb társadalmi rétegekből is voltak szeretői. Ezen kapcsolatokból több törvénytelen gyermeke is származott. Még a szabados erkölcsű emberek is megsokallták azt, amikor féltestvérét Augustát ejtette teherbe. Az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá vált biszexualitása.
Első utazása
1809-ben barátjával, lord Broughtonnal európai körutazásra indult, bejárta Spanyolországot, Portugáliát, Görögországot és Törökországot. Az utazások alatt írta meg a két énekből álló Childe Harold című művét, amely 1812-es publikálása után világsikert hozott számára.
Görögországban számos szerelmi kalandja volt nemcsak nőkkel, hanem fiúkkal is. Az anekdota szerint egy ízben török katonák vittek kivégzésre egy lányt, akinek bűne az volt, hogy kereszténnyel hált. Zsákba varrva a tengerbe akarták fojtani, de Byron lefizette a törököket, és amikor felnyitotta a zsákot, döbbenten ismerte fel benne azt a lányt, akivel nemrégiben feküdt le.
Visszatérés Angliába
1811. július 11-én tért vissza Angliába. Két híres beszédet mondott a parlamentben, a luddita géprombolók és az ír nép védelmében, ugyanakkor publikálta a Childe Haroldot. 1815-ben feleségül vette a kitűnő matematikust, Anne Isabella Milbankset. Azonban miután a felesége, féltestvérével (apjának törvénytelen leányával) hűtlenségen kapta, beadta a válókeresetet, majd vérfertőzés vádjával feljelentette. Lányukat, Ada Lovelace-t a számítógép-programozás úttörőjeként tartják számon.
Miután Byron másodjára, egyben utoljára elhagyta Angliát, és folytatta művét: Harold ugyanúgy Svájcba ment, mint költője. A Genfi-tó partján lévő Villa Diodatiban, ahol Mary és Percy Bysshe Shelleyvel lakott, akik szintúgy elhagyták Angliát, írták egymás és önmaguk szórakoztatására a gótikus regényeket, melyek közül csak Mary Shelley műve, a Frankenstein avagy a modern Prométheusz készült el. Ezt követően Velencébe ment, és ott fejezte be a Haroldot. Ugyanott ismerkedett meg Teresa Guiccioli grófnővel, utolsó nagy szerelmével. 1821-ben Pisában telepedett le, ahol Leigh Hunttal „The Liberal” címmel folyóiratot adott ki. Részt vett az olasz forradalmárok szervezkedésében.
Részvétele és halála a görög szabadságharcban
A Harold mű befejező, negyedik énekében Harold felismeri, akkor értelmes a lét, ha van cél, amelyért mások érdekében tettekkel is harcol az ember. A befejezés az életben következett be, amikor 1823-ban Byron Harold elképzelt útját követve, elindult a szabadságért harcolni. A magyar Jósika Miklós is Byron mellé készült Meszolongiba önkéntesnek. 1824 elején Nyugat-Görögországban szállt partra a saját pénzén felfegyverzett csapattal. Részt vett a szabadságharcban a görögök oldalán a törökök ellen.
Pénzéből felszerelt egy hajót és Albániába utazott. Itt, amikor hajótörést szenvedett, találkozott szkipetár banditákkal, az ún. szuliótákkal, akikkel ismeretséget kötött. Amikor kikötött az országban, több száz haramiát fogadott a zsoldjába, de ezért majdnem az életével fizetett. A szulióták nem nagyon kívántak harcolni a törökkel, inkább azon mesterkedtek, hogy őt kifosszák.
Végül a költő az itt szerzett betegségben, mocsárlázban halt meg, 1824. április 19-én. Pontosan két évvel azelőtt, ugyanebben a betegségben hunyt el a lánya, Allegra is, aki Claire Clairmont-nal való viszonyából született. Végakarata ellenére testét bebalzsamozták, Angliába szállították, és a hucknalli (Nottingham) Mária Magdolna-templomban temették el. Belső szerveit egy kőurnában a meszolongi Szent Szpiridion-templomban helyezték örök nyugalomra.
Munkássága
Byron már 1809-ben keletkezett verseiben szembeszállt Wordsworth és Coleridge romantikájával, s a felvilágosodás klasszicizmusát vallotta eszményképének. A „byronizmus”, a byroni hős individualizmusa, bágyadt közönye, nemes gesztusai és embergyűlölete nemzedékeken keresztül a romantika legfőbb ismérve és vonzereje volt.
Első alkotói korszakát 1813-15-ben keletkezett keleti tárgyú költemények alkotják. Ilyen költemények voltak A gyaur (1813), Az abüdoszi menyasszony (1813), A kalóz (1814), Lara (1814). Ezután egy sor drámát és drámai költeményt írt: Manfred (1817), A chilloni fogoly (1816), Marino Faliero (1821) és a Kain (1821). Eme művek az emberi szabadság, az egyéniség lázadásának dicsőítései. De írt politikai szatírákat is, mint Az Ítélet látomása (1822), A bronzkor (1823), majd megírta a nagy szatirikus verses regényét, a 16 énekből álló, befejezetlenül maradt Don Juant (1819-24).
Mészöly Miklós (eredeti családneve Molnár) (Szekszárd, 1921. január 19. – Budapest, 2001. július 22.) Kossuth-díjas magyar író, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Eredeti családi neve Molnár Miklós (1948-ban veszi fel írói névként az egyik felmenő ág Mészöly vezetéknevét).
1938 és 1942 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karának hallgatója, ahol jogászdoktori oklevelet szerez. 1943–44-ben frontkatona, szerbiai fogságban van. 1944-től munkásként, terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947–48-ban Szekszárdon laptulajdonos. 1951–52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író.
Az életmű gerincét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják. Mészöly több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. A korai rövidprózát a határozott szituációrajz, fegyelmezett szerkesztés, erőteljes atmoszféra jellemzi. A tömörítés, a távolságtartó narráció, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem szinte minden pályaszakasz meghatározója.
A Magasiskola (1956) a solymásztelep megjelenítésével a dokumentum tényszerűségét és a parabola utalásosságát egyesíti. Az atléta halála (1966) francia nyelven jelent meg először, majd a magyar kiadással egy időben német nyelven is. A Jelentés öt egérről (1967) realisztikus pontosságú, szilárd szerkesztésű s egyben példázatos történetek. „A szenvedélyes érdekeltség drámáját” követi az ószövetségi templomi nyomozó története, a Saulus (1968). E regényben a koncentrált elbeszélés, a parabolisztikus jelentéssűrítés a létélményt, személyiségállapotot nem mint pszichológiai anyagot, hanem formaalakító műalkotáselemet működteti. Az Alakulások (1975) két és fél évtized rövidprózáját átfogó, reprezentatív elbeszélés-gyűjtemény, a megújuló magyar próza sajátos dokumentuma. A Film (1976) regényformája „a kamera és rendezés reális fikcióvá” tételéből származik. A tágasság iskolája (1977), valamint az Érintések (1980) esszék, filozofikus fragmentumok, művészeti, elméleti reflexiók gyűjteményei.
A 70-es évek második felének prózakoncepciójában változatlanul megtartja jelentőségét az utalásos beszéd, ám mindinkább a helyzetek, idősorok rétegessége, a folyamatos narrációt, az epikus kontinuitást felváltó töredékesség lesz jellemző. A különböző időkben-terekben folyó eseménysorok párhuzamos, egyidejűsítő elbeszélése válik meghatározóvá a Megbocsátás (1984) című kisregényben, a kilencvenes évek rövidprózájában és a Családáradás (1995) című regényben is.
Polcz Alaine, Mészöly Miklós özvegye 2003-ban Szekszárd városának ajándékozta közös budapesti lakásuk berendezési tárgyainak valamint könyvtáruknak nagy részét. Ezzel teremtette meg a szekszárdi Irodalom Háza – Mészöly Miklós Múzeum (ma Emlékház) alapjait. Az író emlékének ápolása mellett feladatának tekinti a Tolna megyei irodalmi emlékek időszaki kiállításokon való bemutatását, az irodalom iránti érdeklődés felélesztését, illetve színvonalas programok szervezését az irodalomszerető közönség számára. A Mészöly Miklós Emléknap – emléktábla felavatása, egész napos program – születésének évfordulóján, 2004. január 19-e óta kerül minden évben megrendezése.
Ezen a napon adják át a 2004-ben alapított Mészöly Miklós-díjat, valamint a város által alapított Mészöly Miklós-emlékplakettet.. Az elismeréseket Szörényi László irodalomtörténész, a Mészöly Miklós Egyesület elnöke adja át a díjazottaknak.
„
…Mészöly országegyesítő egyéniség volt, aki nagyon jól tudta, hogy az ország a Kárpátokig ér…
Montesquieu a Bordeaux közeli La Brède várában született 1689-ben. Apja, Jacques de Secondat, katona volt, 1685-ben a Conti herceg oldalán Magyarországon harcolt a törökök ellen: részt vett a táti csatában, ami végleg eldöntötte Esztergom felszabadulását a török alól. Anyja, Marie-Françoise de Pesnel ősi nemesi családból származott, La Brède birtoka az ő hozománya volt. 1696-ban, egy szülés után meghalt.
1700-ban az oratoriánus rendhez tartozó modern szellemű, világi papok által működtetett középiskolába járt Párizs közelében. Az iskolában a hagyományos klasszikus tárgyak mellett természettudományi, orvosi, földrajztudományi ismereteket tanítottak, és kiemelkedő volt a francia történelem oktatása.
1705-ben Bordeaux-ba utazott jogot tanulni, ahol 1708-ban diplomát szerzett, majd visszament Párizsba, hogy ott folytassa jogi tanulmányait. 1713-ban apja halála miatt visszatért Bordeaux-ba, hogy igazgassa a birtokot. 1715-ben feleségül vette Jeanne de Lartigue-ot, akitől később két lánya és egy fia született. 1716-ban nagybátyjától megörökölte La Brède és Montesquieu bárója címét, törvényszéki elnöki tisztségét és vagyonát. Ekkor beválasztották a Bordeaux-i Akadémia tagjainak sorába is, székfoglalójának a Dissertation sur la politique des Romains dans la religion(Értekezés a rómaiak valláspolitikájáról) címet adta. 1717-ben a Bordeaux-i Akadémia igazgatójává választották, ekkor adta elő Discours de la rentrée című értekezését a tudományról.
Orvostudományi, politikatörténeti és pénzügyi írásai után 1721-ben irodalmi sikert ért el, ekkor írta a korabeli társadalom abszurditásait bemutató Perzsa levelek című szatirikus regényt, amely azonnal hatalmas sikert aratott. 1724-ben több kisebb munkája is megjelent: Dialogue de Sylla et d’Eucrate, Réflexions sur la Monarchie Universelle valamint a Le Temple de Gnide.
Már ekkor sok időt töltött Párizsban, 1725-ben pedig végleg otthagyta bordeaux-i törvényszéki állását és Párizsba költözött. Megfordult a királyi udvarban, bejáratos lett a legelőkelőbb szalonokba, többek között Madame de Lambert híres szalonjába is eljárt. 1728-ban a Párizsi Akadémia tagjává választották, székfoglalójának címe Discours de réception volt.
1729-ben Angliába utazott, ahol másfél évet töltött el, ezalatt bejárt a brit parlamentbe, a királyi udvarba, találkozott a hatalmi és szellemi élet vezető személyeivel, tagja lett a Királyi Társaságnak és a szabadkőműves nagypáholynak.
1731-ben visszatért Párizsba, ahol Madame de Geoffrin szalonjába járt, ahova David Hume is, valamint Madame de Tencin szalonját látogatta, ahova több más híres író és tudós, Marmontel, Fontenelle, Marivaux és Helvétius is járt. Madame de Pompadour a kegyeibe fogadta, közelebbi kapcsolatba került Madame du Deffand-nal. Eljárt az Akadémia üléseire, valamint részt vett szabadkőműves páholyok összejövetelein.
Eközben hazajárt Bordeaux-ba és La Brède-be, ahol politikai gondolatait több kisebb esszében valamint az Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól című történelmi témájú könyvében írta meg, ami átmenetet képezett a Perzsa levelek és főműve, a hosszú évekig írt, végül 1748-ra elkészült A törvények szelleméről című munkája között. Az eredetileg névtelenül megjelentett könyv azonnal elsöprő hatást váltott ki. A művet Franciaországban mind a hatalom támogatói és ellenzői ellenségesen fogadták, a legsúlyosabban egyházi körökből támadták. Hiába írta meg 1750-ben A törvények szellemének védelmét, a könyv 1751-ben tiltólistára került. Európa többi részén viszont már ekkor széles körű megbecsülésnek örvendett, Amerikában az új amerikai alkotmány kidolgozói pedig munkájuk során a modern alkotmányozás elvi alapjaiként használták fel a művet.
Montesquieu még korábban Párizsban összeismerkedett Denis Diderot-val és Jean le Rond d’Alembert-rel, a fiatal enciklopédistákkal, akik csodálták munkáit. D’Alembert felkérte a demokrácia és a despotizmus tárgyú cikkek megírására, ő azonban elhárította a felkérést, mondván ezeket már megírta. Azt viszont vállalta, hogy esszét ír az ízlésről az Encyclopédie számára, amibe Essai sur le gout dans les choses de la nature et l’art(A természet és a művészet dolgai iránti esztétikai élményről) címmel bele is fogott. A cikket azonban már nem tudta befejezni, 1755. február 10-én, Párizsban, egy járványban meghalt. A Saint-Sulpice-templom Sainte-Genevieve kápolnájában temették el.
Politikai nézetei
Montesquieu legradikálisabb munkája három osztályba sorolta a francia társadalmat: a királyi udvar, az arisztokrácia és a köznép. Kétféle hatalomtípust különböztetett meg: szuverént és hivatalit. A hivatali hatalom megoszlik a három fő típus között: törvényhozó hatalom, végrehajtó hatalom és igazságszolgáltatás. Ezek a hatalomtípusok mindhárom társadalmi osztályban megjelennek, a „társadalmi rendet” az biztosítja, hogy mindegyiknek van hatalma a másik felett. A papságot teljesen kihagyta az állam működéséből, és a feudális rend utolsó nyomait is eltörölte. Az államformák körül szintén hármat különböztetett meg. Ezek voltak a királyság, ahol a kormányt a király vagy a királynő vezette és a tekintélyre épült, a köztársaság, amelyet választott vezető irányított, valamint a despotizmus, ahol a kormányt egy diktátor vezette és a félelemre épült. Úgy gondolta, hogy a királyság a legjobb államforma, a brit alkotmányt tartotta ideálisnak.
Filozófiája
Montesquieu szerint a természetből fakadó szükségszerű viszonyok: a törvények.
Az embert az idők kezdetén alig lehetett megkülönböztetni az állatoktól, csak a nyelv megjelenése és az értelem fejlődése után alakultak ki az emberi társadalmak.
A társadalom létrejötte azonban az emberek körében elégedetlenséget eredményezett: létrejött a törvény, mint az elnyomás eszköze. Ugyanis, Montesquieu szerint, a törvény nincs összhangban a természettel.
Montesquieu a kormányzásnak több fajtáját különbözteti meg: köztársaság (ami lehet demokratikus vagy arisztokratikus), monarchia, és végül az önkényuralom más néven despotizmus.
A demokratikus köztársaság
A nép egy független testületet bíz meg, hogy megtegye, amit maga a nép nem tud megtenni. A demokrácia nem kívánja, hogy minden állampolgár részt vehessen a választásokon, a szegény polgárok nem választhatnak.
A demokrácia alapelve – írja Montesquieu – az erény. Az erény: a haza, a köztársaság és a törvények szerkezete. Fenntartásának módjai: a gazdagság és a szegénység szélsőségeit kerülni kell. A választottak erkölcsileg tisztáknak kell lenniük, biztosítani kell az atyai hatalmat, kerülni kell a fényűzést és a hűtlen asszonyokat vád alá kell helyezni.
A demokrácia, Montesquieu szerint csak kis városállamokban lehetséges. A demokrácia a szabadság magas fokát adja az embereknek, állampolgárai szabad földművesek és harcosok kell, hogy legyenek.
Arisztokratikus köztársaság
Az arisztokratikus köztársaságban csak a népnek egy része élvez függetlenséget (például római köztársaság).
Az arisztokrácia a független nemesek és a függetlenséget nem élvező nép között valósul meg. Minél többen vannak a nemesek, annál egészségesebb az arisztokratikus berendezkedés.
Monarchia
A monarchiában csak egy személy lehet a kormányzó. Azonban kell lennie parlamentnek is.
A kiegyensúlyozott monarchiában a hatalom megoszlik a parlament és az egyeduralkodó között. A monarchia alapelve a becsület.
Fiatalkorában elvesztette szüleit, csupán egyéves volt, amikor apja Beniczky Pál meghalt és 15 éves, amikor édesanyjától, ózdi Sturmann Karolinától is el kellett búcsúznia a kolerajárvány idején. Beniczky Herminnek még két leánytestvére volt: Mária (1814–1882), és Karolin (1815–1896), A három leányt édesanyjuk halála után, anyai nagyapjuk, ózdi Sturman Márton (1757–1844) nevelte, Tótgyörkön, a világtól elzárva. Sivár életet élt a három lány a különc öregúr mellett, aki mindent megadott, amiről azt hitte, örömet szerez nekik, csak szeretetet nem tudott adni, mivel megkeserítette kegyetlen sorsa, hogy feleségét és hat gyermekét vesztette el egymás után.
Apai nagynénje, Beniczky Teréz (1796–1837), ebecki Tihanyi Dániel grófné emelte ki a lányokat az egyhangú életből azzal, hogy meghívta őket magához Pestre. Ott aztán szembesültek hiányosságaikkal a lányok, különösen Hermin, aki ugyan rengeteget olvasott nagyapja könyvtárában, ám egy se volt azon művek közül a magyar irodalomból való. Magyarórákat kezdtek venni, és sok akkori közéleti emberrel, köztük Toldy Ferenccel és Szontagh Gusztávval ismerkedtek meg. Hermin nemcsak irodalmi, de igen élénk politikai érdeklődést is mutatott. Második pesti tartózkodása alatt ismerkedett meg jövendőbeli férjével, farádi Veres Pállal, aki akkor nógrádi földbirtokos és a megye főjegyzője volt. 1839-ben esküdtek meg Pesten. Házasságuk negyvenhat évében hű társak voltak, gazdag szellemi és érzelmi életben, segítő, bátorító, harmonikus kapcsolatban. Vanyarcon telepedtek le, s Veres Pálné férje halála után is ragaszkodott otthonukhoz mindaddig, amíg annak irányítása már erejét felülmúlta.
1841-ben született lányuk, Veres Szilárda, aki gondos, szigorú, következetes, ám szeretetteljes nevelésben részesült. Az ő nevelése indította el Veres Pálnéban a nők taníttatásának gondolatát. 1844-ben a házaspárnak fia született, aki három nap után meghalt, s mivel több gyermekük nem lett, Szilárda egyke maradt.
A család tartalmas társasági életet élt, Vanyarcon gyakran látták vendégül Szontágh Pált és barátját, Madách Imrét, akihez aztán igen mély baráti szálak fűzték a házaspárt. Egy ízben, 1847 nyarán a család véletlenül egy helyen üdült a Kossuth családdal, s velük is jó viszony alakult ki. Veresék Kossuth Lajos hívei voltak már korábban is.
1855-ben anyja Pestre vitte Szilárdát, hogy megfelelő tanárok oktathassák. Ő maga is részt vett ezeken az órákon, ahogy mondta, bepótolhassa azt a mulasztást, amely ő gyermekkorában elszenvedett. Rettenetesnek találta, hogy a lányoknak nincs semmilyen iskola, mint a fiúknak, ahol megfelelő műveltségre tehetnének szert. Az éles elméjű, haladó gondolkodású nőnek Madách Imre MTA székfoglalóján 1864-ben felolvasott, megalázóan szexista beszéde adta meg az utolsó lökést: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi. A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.”
Hosszas hányódások után 1865. október 28-án, vasárnap megjelent Veres Pálné Felhívás a nőkhöz című cikke A Hon című lapban. A csekély reakcióra való tekintettel Veres Pálné újabb felhívást írt Buzdító szózat címmel. Ezt követően 1867. május 24-én összejövetelt szervezett, hogy megbeszélhessék a nők művelése ügyében teendő következő lépéseket. Az összejövetel sikerén felbuzdulva szűk egy évre rá, 1868. március 23-án megtartották a Nőképző Egyesület alakuló közgyűlését, amelyen Veres Pálnét elnökké, gróf Teleki Sándorné, széki gróf Teleki Jozefint (1838–1915) pedig alelnökké választották meg. Jelszavuk a „Haladjunk!” lett.
1869. október 17-énEötvös József közoktatásügyi miniszter ellenzésével, ám Deák Ferenc támogatásával keltette életre Veres Pálné az első iskolát, amely a nők szellemi fejlődését, magasabb ismeretek megszerzésének lehetőségét tűzte ki céljául. A tantervet maga Veres Pálné készítette, miután azt tapasztalta, hogy a „tudós férfiak” nem fogták fel, mit is akar nyújtani az iskola. Eleinte az akkori Ország úton (ma Múzeum körút) béreltek két szobát, ebben indult útjára az első évfolyam. Tizennégy lány kezdte el tanulmányait, ám év végén csak heten tették le a vizsgákat. Többeket a jó idő beálltával vidéki otthonukba vitték szüleik, mondván: fontosabb a gazdaság, a birtok, mint holmi női tanulmányok.
A második évfolyamon már 37 növendéke volt az intézménynek, 13-an pedig csak bizonyos tárgyakat hallgattak. Az iskola az első évtizedek során folyamatosan anyagi gondokkal küzdött támogatás hiányában, ám ahogy nőtt a tanulók száma, újra és újra bővíteni kellett az intézményt. Bálokkal, estélyekkel és tombolákkal egybekötött hangversenyekkel gyűjtöttek pénzt az iskola működéséhez. Mindeközben a tanodának külföldön is híre ment, sokan jöttek megnézni azt, és csupa dicshimnuszt zengedeztek róla Németországban, Franciaországban és Sziléziában.
1880. október 13-án meghalt Veres Pálné első és egyetlen fiú unokája, ifj. Rudnay József. A fájdalom lesújtotta a családot, és ezen felülemelkedve született meg anyában és lányában az elhatározás, hogy Józsi emlékére saját iskolaépületet építtetnek. „Alapítványt teszek drága unokám emlékére, arra, hogy intézetünknek saját otthona legyen.” Megvásárolták hát a Zöldfa utcai (ma: Veres Pálné utca) telket, alapítványokból, sok rendezvényből és kölcsönökből. Mivel Józsi a reneszánsz stílust kedvelte a legjobban, ebben a stílusban épült az iskola, amit 1882. január 15-én avattak fel ünnepélyes keretek között. Az évek során megszerezték a mellettük lévő üres telket is, és azon 1888. május 16-án, két évvel férje halála után, s az ő emlékére avatták fel a Zöldfa utcai intézet második házát.
Idős kora és betegeskedése ellenére Veres Pálné gyakran utazgatott otthona és az intézet között. Folyamatosan küzdött a nők műveléséért, és annak elismeréséért, amely végül halála után nem sokkal következett be, megnyíltak az egyetem kapui a nők előtt. Betegágyán fáradhatatlanul megírta növendékei számára a később könyvben kiadott tapasztalati lélektant.
1895. szeptember 28-án lányáék váchartyáni házában hunyt el, ahová évekkel korábban átköltözött.
Emlékezete
Az ő nevét viseli általa alapított gimnázium Budapest belvárosában, az ugyancsak róla elnevezett utcában. Az eredeti épület (a 36. szám alatt) ma már nem iskolaként funkcionál ugyan – magánkézben van, romos állapotban –, de az intézmény változatlanul működik a szomszédos épületben.
Emlékére szobrot állítottak a pesti Erzsébet téren, ám az alkotás 2001-ben restauráló műhelybe került, s onnan 2007-ben nem a korábbi helyére került vissza, hanem a róla elnevezett Veres Pálné utca (a régi Zöldfa utca) északi sarkán került elhelyezésre.
Vanyarcon ugyancsak az ő nevét viseli a helyi általános iskola.
