Vass Judit oldala Posts

Kovács Margit (Győr, 1902. november 30. – Budapest, 1977. június 4.) Kossuth-díjas magyar kerámiaművész, érdemes és kiváló művész.

1902-ben Győrben született, Kovács Zoltán főreáliskolai tanár (1871. június 13. – Győr, 1912. augusztus 14.) és Heller Ilona gyermekeként. Édesapja a győri Állami Révai Főreáliskola fizikatanára volt, aki fiatalon, 41 éves korában elhunyt.

Kovács Margit keramikusi tevékenységére hazai és külföldi iskolákban folytatott tanulmányok során készült fel. Jaschik Álmos magániskolájában grafikát, az Iparművészeti Iskolában porcelánfestést tanult 1924–26-ig. 1926–28 között Kende Judittal együtt Bécsben sajátította el a keramikusi mesterség alapjait, Hertha Bucher kerámiaműhelyében. Münchenben a Staatsschule für Angewandte Kunst intézményében képezte tovább magát keramikusként s ugyanitt szobrászhallgatóként plasztikai formálást is tanult. 

1932-ben Koppenhágában tett tanulmányútja során funkcionális használati tárgyak készítésével ismerkedett. 1933-ban a Sevres-i Porcelángyárban a samottos figura és a porcelán zsánerfigurák mintázási technikáját sajátította el. A korongozás technikáját és az érzékeny plasztikai formálást egyesítve tanulmányai után Kovács Margit olyan alkotások sorát kezdte létrehozni, melyek szerencsésen oldották fel a képző- és iparművészeti tradicionális műfajhatárokat.

Művészi pályakép

A 30-as évek elején mintázott terrakotta kisplasztikák, reliefek és korongolt dísztárgyak alkotásával indult művészi pályája. A 30-as évek második felében stilizáltabb falképeket és folklorisztikus hatásokat asszimiláló, egyéni hangú dísztárgyakat kezdett alkotni.

A geometrizáló tendencia egyre jobban kezdett érvényesülni figuráinál a korongolt forgásformák alkalmazásával. Kúpformákra egyszerűsítette a kisméretű figurákat, a nagyobb méretű alakokat pedig oszlopszerűen kezdte megformálni. A korongolt formákat dekoratív ornamentális díszítményekkel gazdagította s a fényes fedőmázak mellett megkezdte a matt mázakkal való kísérletezés színes falképek mellett realisztikus hangvételű kisplasztikákat és bravúrosan korongozott nagyméretű figurákat kezdett készíteni. Kedvelt terrakotta anyagát a hatvanas és hetvenes években samottra váltotta át és expresszívebb mintázással, vagy tömbösebb formázással egyre több új témát is feldolgozott mitológiákból, mesékből s mondákból is merítve. Kovács Margit rendkívül gazdag életműve, bensőséges emberközpontúságot sugárzó művészete egyedülálló hangot képvisel kortárs kerámiaművészetünkben.

Elismerések, megrendelések

1928-ban önálló kiállítása nyílt meg egy budapesti galériában. Ettől kezdve érett és befutott művészként tartják számon. Számos megrendelést kapott köz- és magánépületek díszítésére, kerámia faliképek, domborművek készítésére. Pályája 1945 után is töretlen maradt. Elismert és foglalkoztatott művész, 1948-ban az elsők között Kossuth-díjjal tüntették ki. Számos állami megbízást kapott. Sikeres kiállítások és elismerő díjak sora bizonyítja hazai és külföldi népszerűségét.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Kov%C3%A1cs_Margit

Báró németkeresztúri Dóczy Lajos, születési és 1872-ig használt nevén Dux Lajos (Sopron, 1845. november 29. – Budapest, 1919. augusztus 27.) zsidó származású magyar közéleti személyiség, a Külügyminisztérium osztályfőnöke, udvari és miniszteri tanácsos, magyar újságíró, költő.

Atyja Dux Mór bőrkereskedő volt, aki a szabadságharc alatt tönkrement. Édesanyja Rosenberg Róza. Atyja, miután a szabadságharc alatt szerencsétlen vállalatok vagyonát teljesen tönkretették, családjával Németkeresztúrra költözött és sógorának, Rosenberg Mórnak üzletébe lépett, mint üzletvezető.

Fia, Lajos onnét Nagykanizsára ment Lövingernéhez, anyja nővéréhez, akinek elemi zsidó iskolájában elvégezte a hat elemi osztályt; azután Keresztúron a talmudikus tudományokba avatta be a község tanítója. 1856-ban a soproni gimnáziumba adták szülei, s itt Rákosi Jenővel együtt az ifjúság vezetője lett.

Bevégezvén középiskolai tanulmányait, a bécsi egyetemen jogot hallgatott és a Presse szerkesztőségének is tagja lett. Ó tudósította a koronázásról a Presse-t, és cikkei nagy feltűnést keltettek. Mint tudósító annak az irodalmi társaságnak központjába került, amelynek Ágai Adolf, Asbóth Lajos, Hevesi László, Kaas Ivor, Kónyi Manó, Lőw Tóbiás és Rákosi Jenő voltak éltetői.

Ő is állandóan írogatott az akkor magas nívójú Borsszem Jankó című politikai élclapba, egyúttal hírlapi cikkekben lelkes védője volt Deák Ferenc politikájának. Horvát Boldizsár 1868-ban a miniszterelnökségre rendelte őt be fogalmazónak, de már 1872-ben Andrássy Gyula gróf külügyminiszter magával vitte Bécsbe, s Dóczi rövid időn belül magyar udvari tanácsos és miniszteri osztálytanácsos, ugyanakkor a Kisfaludy- és a Petőfi Társaság tagja lett. 

1878. június 8-án nemességet, majd 1900. március 13-án bárói címet, valamint a „németkeresztúri” nemesi előnevet szerzett I. Ferenc József magyar királytól.

Publicisztikai tevékenységét sohasem szüneteltette. Munkatársa volt a Presse-nek, a Pesti Napló-nak, Hírmondó-nak, a Reformnak, a Fremdenblatt-nak.

Munkássága

Színdarabjai egymás után kerültek színre: Az utolsó próféta (Jeruzsálem pusztulását tárgyalja, Budán mutatták be 1869-ben); Csók (Teleky-díjat nyert vígjáték, Nemzeti Színház, 1874; Burgtheater 1877); Utolsó szerelem (vígjáték, Nemzeti Színház 1884; Burgtheater 1885); Széchy Mária (történelmi dráma, Nemzeti Színház 1886); Vegyes párok (vígjáték, Nemzeti Színház, 1889); Vera grófnő (tragédia).

Híressé azonban Faust-fordításával (1872) tette magát 1887-ben, amikor a Nemzeti Színház az ő fordításában először adta azt elő magyarul. Németre viszont hetedikként ő fordította le Madách Imre Az ember tragédiája című munkáját (1892, Hamburgban mutatták be). 

Ellinor királyleány című vígjátéka (1896) megnyerte a Teleki-pályadíjat. Munkatársa volt az akkori valamennyi számottevő magyar nyelvű szépirodalmi és napilapnak. Különösen a Neues Pester Journalban Onkel Tóbiás álnéven megjelent írásai voltak népszerűek.

Egyéb művei: Névtelen levelek Tisza Kálmánhoz (1872); Költemények (1890); Beszélyek és vázlatok (1890.); Carmela Spadaro (novella, 1890); Friedrich Schiller összes költeményei (1902); Wallenstein-trilógia (a Nemzeti Színház számára, 1904); Goethe költeményei (1906). 

Arany János és Vörösmarty Mihály számos költeményét fordította le németre, több operaszöveget magyarra fordított és Johann Strauss számára ő írta a Pázmány lovag szövegét.

Álnevei: Omikron, Claire, Omega, Onkel Tóbiás.

https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%B3czy_Lajos

Sára Sándor (Tura, 1933. november 28. – Budapest, 2019. szeptember 22.) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar operatőr, filmrendező, érdemes és kiváló művész. Sára Balázs operatőr, és Sára Júlia filmrendező édesapja.

Dokumentumfilmekkel kezdte pályáját, majd a hatvanas és a hetvenes években egyéni látásmódjával hozzájárult a magyar filmművészet nemzetközi elismertetéséhez. Leggyakrabban Kósa Ferenccel és Szabó Istvánnal dolgozott együtt. Képein az emberi arc és a magyar táj árulkodó módon vall arról, hogy mi történik az emberben és az emberrel a történelmi kataklizmák során.

Apja aljegyző volt Turán, majd jegyző lett a közeli Ikladon, ahova 1941-ben az egész család követte. Másodikos elemista korától Aszódra járt iskolába, de a gimnáziumot már a jászberényi nagyszülőknél lakva fejezte be, mert apját pozíciója miatt internálták a második világháború végén. Csak három év múlva került vissza Aszódra, majd Berettyóújfaluban tanult, végül Budapesten érettségizett 1952-ben.

A budapesti Vörösmarty Gimnáziumban osztálytársával, Bácskai Lauró Istvánnal határozták el, hogy míg Bácskai rendező, addig Sára operatőr lesz. Könyveken keresztül ismerkedett a szakmával és fényképezni kezdett, valamint egyszer három napra csatlakozott Turán Szőts Istvánhoz, aki különböző szokásokat örökített meg a turai néphagyományból.

A Filmművészeti Főiskola évei alatt rengeteg fényképet készített az elesett, utcán tengődő emberekről. 1956-ban a főiskolán tagja lett a forradalmi bizottságnak és így a felkelés leverése után pályakezdőként azonnal a pálya szélére került. (Apját ekkor internálták harmadszor.) Diplomamunkája a Gaál István által rendezett Pályamunkások című etűd volt.

Pályája

Amikor a hatvanas években enyhülni kezdett a belpolitikai helyzet, Huszárik Zoltánnal csatlakoztak a Balázs Béla Stúdió fiatal alkotókból verbuválódott csapatához. Operatőrként dokumentarista jellegű rövidfilmeket kezdett forgatni. Majd első meghatározó rendezése is elkészült, a 17 perces Cigányok 1962-ben. Filmjeiben korának érzékeny pontjaival foglalkozott: például a tanyasi életről szóló Vízkereszt, majd az ingázókkal kapcsolatos Oda-vissza. A sok kényes téma miatt általában egy-két évvel később jelenthettek meg filmjei, de rövidfilmjeinek nemzetközi sikere felhívta rá a figyelmet Magyarországon is.

Legtöbbször Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Nincs idő, Hószakadás) és Szabó István (Apa, Tűzoltó u. 25., Budapesti mesék) mellett dolgozott, de részt vett többek között Gaál István, Huszárik Zoltán, Kardos Ferenc, Ranódy László és Rózsa János jelentősebb rendezéseiben is. Első nagyjátékfilmjét 1968-ban rendezte meg Feldobott kő címmel. A Csoóri Sándorral közösen írt – önéletrajzi motívumokban is bővelkedő – film főhőse egy fiatalember, akinek eszmélkedése a magyarországi sztálinizmus legkomorabb időszakára esik. A játékfilmes bemutatkozást később olyan munkák követik, mint a Holnap lesz fácán, a Nyolcvan huszár, a Tüske a köröm alatt, a Könyörtelen idők, a Vigyázók, legutóbb pedig A vád.

A rendszerváltás közeledtével visszatért a dokumentumfilmhez. A televízió megbízásából elkészíti a 2. magyar hadsereg tragédiáját felidéző 25 részes Krónika című dokumentumfilmet, illetve ennek moziverzióját, mely Pergőtűz néven jelent meg. A sorozatot csak a szovjet csapatok kivonulása után hagyják levetíteni. 1984–1985 között Bábolna múltjáról és jelenéről forgat nagyívű szociográfiát, amiért a XVIII. Magyar Játékfilmszemlén elnyeri a Társadalmi zsűri fődíját. Majd figyelme azokra a kollektív történelmi fájdalmakra irányul, amelyekről évtizedeken keresztül tilos volt nyilvánosan beszélni. A bukovinai székelyek közelmúltbeli hányattatásait tárja fel a Sír az út előttem című többrészes filmeposz, míg a Csonka Bereg, a Te még élsz?, a Lefegyverzett ellenséges erők és a Magyar nők a Gulágon című dokumentumfilmjei a háború következtében idegen fogságba került, elhurcolt és meggyötört emberek sorsával figyelmeztetnek múltunk keserves üzenetére.

1993 tavaszán Csoóri Sándor felkérte az akkor induló Duna Televízió vezetésére. Végül Lugossy Lászlóval és Hanák Gáborral hármasban alakítgatták az új intézmény szervezetét, műsorszerkezetét. Hét éven át volt a televízió elnöke.

Filmjeit több mint félszáz országban vetítették, s számos hazai és nemzetközi fesztiválon tüntették ki díjakkal.

Moór Mariannával kötött házasságából született Balázs nevű fia követte őt a pályán. Második feleségét, Szegedi Erikát a Szindbád forgatásán ismerte meg.

2019. szeptember 22-én hunyt el. 2019. október 13-án a budapesti Szent István-bazilikában katolikus szertartás keretében búcsúztatták, majd családja körében helyezték végső nyugalomra szülővárosában, Turán.

https://hu.wikipedia.org/wiki/S%C3%A1ra_S%C3%A1ndor

Gozsdu Elek (Ercsi, 1849. november 28. – Temesvár, 1919. május 26.) magyar író, elbeszélő, drámaíró, ügyvéd, kirendelt főügyész, Gozsdu Manó unokaöccse.

Makedón családból származott. Dédapja Moscopolis városból (ma Voskopoje, Dél-Albánia) a 18. század elején vándorolt Lengyelországba, majd ennek fia Magyarországra, és Miskolcon telepedett le, ahol a család csakhamar elmagyarosodott. Gozsdu Elek iskoláit a negyedik gimnáziumi osztályig a délvidéki Temesvárott végezte, ezt követően pedig Pesten tanult, a református főiskolán. Később a budapesti egyetemen jogi doktorátust szerzett.

Ügyvédként kezdett el dolgozni, de ez az életpálya nem felelt meg hajlamainak. Így hát 1880-tól hírlapíróként a Függetlenség című ellenzéki lapnál dolgozott, majd a Magyar Újság című Tisza Kálmán-ellenes lap alapításában és szerkesztésében vett részt. Az éjszakai munkát nem tudta megszokni, ezért visszatért eredeti szakterületére, és 1883-tól a hivatalnoki és bírói pályára lépett. 1885-ben mint királyi alügyész szolgált a bánáti Fehértemplomban, majd 1887-től hasonló minőségben Budapesten.

1889-ben királyi ügyész lett a bánáti Karánsebesen. 1892-ben hasonló minőségben Temesvárra helyezték át. 1897–1905 között Zombor városában volt ügyész, majd ismét visszakerült Temesvárra.

Hivatalos elfoglaltságai mellett továbbra is írogatott, de 1910 után visszavonult az irodalomtól. 1919-ben hunyt el, 69 éves korában.

Munkássága

Nagyon keveset írt. Az 1870-es években versekkel, novellákkal jelentkezett. Az aranyhajú asszony (1880) című regénye a másodrangú francia romantika hatására vall. Köd (1882) című második regényében a francia hatás a romantikus sablonok helyett Charles Baudelaire és a szimbolizmus adaptációjában jelenik meg, és Dosztojevszkij, Tolsztoj tanulmányozása révén jellegzetes „oroszossággal” egészül ki. Ez a tragikus szerelmi regény a dzsentri századvégi válságának és hanyatlásának tükre, és egyben jól mutatja az írónak a darwinizmus iránti érdeklődését. Művészetére nagy hatással voltak Turgenyev művei is.

Főműve a Tantalus (1886), kilenc elbeszélésből álló egységes ciklus. Darabjait a címadó mítoszhoz való kimondott vagy burkolt kapcsolat fűzi össze, főként az eljátszott vagy elveszített jobb életlehetőségek utáni sóvárgás motívuma. Az író kortárs hívei és későbbi újrafelfedezői a szemléleti és szerkezeti bonyolultságban, a lélektani és lélekkórtani megfigyelés pontosságában, az artisztikus, olykor zenei jellegű stílusban keresik máig érzékelhető utóhatásának titkát.

Két drámája (A félisten, 1908; A karrier, 1911) közül az előbbi Giotto szerelmének felidézésével híven tükrözi a letűnt kultúrákba menekülés szecessziós magatartását. 1906–1915 között leveleket írt Weisz Annának, egy gazdag temesvári kereskedő fiatal, művelt feleségének, amelyekre a nő ritkán és röviden válaszolt.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Gozsdu_Elek

Pilinszky János (Budapest, 1921. november 27. – Budapest, 1981. május 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője, Baumgarten-, József Attila- és Kossuth-díjas. A Nyugat irodalmi folyóirat negyedik, úgynevezett „újholdas” nemzedékének tagja Nemes Nagy Ágnessel, Örkény Istvánnal és Mándy Ivánnal együtt; a Nyugat, majd szellemi utódja, a Magyar Csillag megszűnése után az Újhold körül csoportosultak. E lapnak 1946–1948 között társszerkesztője is volt. Mindemellett munkatársa volt a Vigilia, az Élet, az Ezüstkor s az Új Ember lapnak is.

Olyan művekről ismert, mint az Apokrif, Harbach 1944, Ravensbrücki passió, vagy rövid epigrammáiról, mint a Négysoros, Mire megjössz vagy Harmadnapon. Életművében a 20. század kegyetlen világát elemzi, leképezvén az ember magárahagyottságát, a koncentrációs táborok univerzumát, a létezés szenvedése elől való menekvés hiábavalóságát, az élet stációit átható félelmet és rémületet.

Költészetén megfigyelhető az 1940-es évek alatti lágertapasztalatai, a keresztény egzisztencializmus, a tárgyias líra s katolikus hitének hatása, melyek ellenére nem tartozik a hagyományos értelemben vett, szakrális témájú úgynevezett papi írók katolikus irodalmába, minthogy elutasította a vallásos és a profán irodalmat elválasztó falat („Én költő vagyok és katolikus.”).

A líra mellett az epika és a dráma műfajában is alkotott. Esszéi és esszészerű prózakölteményei (Meditáció, Bársonycsomó) versesköteteiben jelentek meg, 1977-ben adták ki a „Beszélgetések Sheryl Suttonnal” című párbeszédes regényét, 1957-től kezdve pedig gyermekeknek írt verses meséket (Aranymadár, A Nap születése). Drámái az 1974-es „Végkifejlet” című kötetében szerepelnek először, köztük egyfelvonásosak („Urbi et orbi” – a testi szenvedésről, Élőképek) és hosszabb színművek is fellelhetőek. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja 1998-tól.

Családja

Pilinszky családfájában két ág a meghatározó. Édesanyja, Baitz Veronika ágáról Észak-Lotaringiából származó katolikus francia család, amely keletre haladva végül Bánátban elnémetesedett; míg édesapja ágán a család legkorábbra visszavezethető őse egy Baján működő, szintén római katolikus, lengyel hentesember, Pilinszky János. 

Az első világháborúban anyja, Baitz Veronika önkéntes ápolónőként dolgozott, ekkor ismerkedett meg idősebb Pilinszky Jánossal. Édesapja családját a névadó lengyel dédapáig, Pilinszky Jánosig lehet visszavezetni, aki Baján dolgozott mint hentes. Guzmics Évával köttetett házasságából négy fiúgyermek maradt meg: József, Ferenc, Gusztáv s a katonatiszti főiskolát végzett Zsigmond. Utóbbi a régi magyar nemesi származású Thury család Ilona nevű leányát vette el, s az esküvőt követően költözött föl a család Budapestre. 1883. május 5-én született meg legidősebb fiuk, a költő nagybátyja, Pilinszky Zsigmond. Szakmai pályáját kezdetben harangöntőként kezdte (édesanyja családja, a szlovák származású Pozdechek haranggyárosok voltak), mígnem 1908-ban színpadi pályára lépett. Kezdetben a miskolci társulatnál játszott, majd egy évvel az első világégés kirobbanása előtt a budapesti Magyar Állami Operaház szerződtette mint Wagner-énekest. Ezt a vonalat meglovagolva indult el a nemzetközi pályája, a húszas évektől kezdve énekelt a tengerentúlon, a harmincas évekre már a világ legnagyobb Wagner-tenoristájaként tartották számon. Vele készült a világ első Wagner-operafelvétele, a Columbia Hanglemeztársaság gondozásában, a Tannhäuser.

Pilinszky kiváltképp kedvelte éneklését, lemezeit gyakorta hallgatta. Edvi Illés Erzsébettel kötött házassága rövidnek bizonyult, a folyton változó munkahelyei miatt a férj állandó háztartást nem tudott fönntartani. Pilinszky másik nagybátyja, Géza szintén a zene világában tevékenykedett, a Zeneakadémia elvégzését követően az Operaházban hegedült, ahol bátyja, Zsigmond tenorista volt. Hangszeres képesítése mellett énekes és zeneszerző is volt, pár zenekari mű is fűződik a nevéhez. A húszas évek számára is meghozták a külföldi karrier lehetőségét, Németország több városában énekelt, majd brácsaművészként helyezkedett el, 1937-től a berlini Metropol Theater foglalkoztatta. A második világháborút követő 50-es években végül ének- és zenepedagógusként dolgozott.

Testvére János, a költő édesapja velük ellentétben mérnöknek tanult, mégis később jogot hallgatott, amiből doktorátust is szerzett. Apja hivatásos tiszti elveinek megfelelően harcolt az I. világháborúban, ami alatt sebesüléseiből gyógyulva ismerkedett meg a háború alatt önkéntes ápolónőként dolgozó Baitz Veronikával. A háború után a postaszolgálatnál talált állást, ahol is a postafőfelügyelőség munkatársa lett, feleségével a belvárosban találtak otthonra, a Gróf Károlyi (ma Ferenczy István) utca 5. szám alatti bérházban. Ide született 1919-ben a költő nővére. Veronika, s két évvel később, 1921. november 25-én a költő, Pilinszky János.

Idősebb Pilinszky János katonagyereke volt, akit ő szigorú, kemény elvek mentén nevelt. Gyakran kapott verést, olykor nővére helyett is állta a pofonokat, mivel apja eszményei közé nem fért a nők bántalmazása. Mindezek következtében apja iránt félelemmel vegyes tisztelettel emlékezett vissza. Nővére, Veronika (a családban Erikának nevezték) csak akkor volt hajlandó a szerény és visszahúzódó Pilinszkyvel játszani, ha megígérte, hogy az adott játékokban hagyja nyerni.

A Cukor utcai elemi iskolában (1927–1931) kezdte tanulmányait, ahol kitűnő tanulói magatartást tanúsított, majd a budapesti Piarista Gimnázium (1931–1939) B osztályában folytatta, ahol már főként csak a magyar óra érdekelte, s itt is kezdett el, 1935-től, tizennégy évesen verset írni. A piaristáknál töltött évei alatt öt osztályfőnöke is volt osztályuknak: Nagy Vince, Ferenczy Zoltán, Konszky Márton, Bátori József valamint Szita Imre személyében. Gimnáziumi évei alatt szerzett, későbbi életszemléletére is ható, hittani ismereteit Schütz Antal piarista szerzetes középiskolai tankönyvcsaládjából szerezte; az említett többkötetes könyv 1937-ben még megérte második kiadását, majd a fordulat éve után kiépült rendszer következtében egészen 1977-ig nem született hasonló volumenű magyar nyelvű könyv. Első osztályban rendre közepes tanuló volt, nem akart tanulni, pedig már ekkor jóval több ismerettel rendelkezett, mint társai, ezentúl már az Élet című folyóirat publikált költője volt. Második évében ismerkedett meg Dosztojevszkijjel az 1861-ben megjelent Megalázottak és megszomorítottak című regényét olvasván, amikor is először fordult figyelme az emberi szenvedés felé.

Tanulmányi eredménye sokáig akadályozta, hogy az osztály egészével kapcsolatot alakíthasson ki, mivel ott és akkor a jó tanuló kizárólag a hasonló eredményű jó tanulóval barátkozott, valamint nem is vett részt sem a cserkészetben (paramilitáris jellegűnek tartotta), sem a rendezvényeken.

Később mégis kialakult az a szoros, öttagú baráti társaság, amely sokáig kísérte a költőt; ennek tagjai rajta kívül, Honffy Tivadar, Rékey Tibor, Takáts Vilmos s Rényi Oszkár voltak. Pilinszky ötödik-hatodik osztályos korukban, miután a német Thomas Mann személyében közös témára találtak, egyszerűen megszólította a nála jobb tanulmányi eredményű Rékeyt – akivel a későbbi csoportból Rényi már első gimnazista koruk óta jóban volt –, hogy lesznek-e barátok. Ehhez a hármashoz társult később Honffy (Foxi) és Takáts. Velük együtt járta a kocsmákat, vagy hajnali órákig filozofáltak egymás lakásán. Egyszer Rékey és Takáts elvitték a solymári barlangba, ahol – még Rényi számára is ismeretlenül – eltévedtek, minthogy a főbejárat helyett hátulról közelítették meg. Pilinszky ekkor felszólította az irodalomban szintén jártas osztálytársait, hogy szavaljanak verseket a nagy sötétben. Ott szembesült először azzal, hogy azok a szerzők, akiket korábban nagyra tartott, érvénytelennek hatnak az ilyen jellegű pillanatokban; később, katonaévei alatt élt át egy hasonló szűrőerejű hatást, amikor is csupán a Bibliát tartotta meg magánál, minden más haszontalannak bizonyult könyvét hátrahagyta. Osztályfőnökei közül Bátori József állt hozzájuk a legközelebb, aki azonban 1945 után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol rendtársaival megalapította az első piarista rendházat a New York állambéli Derbyben, s Gerencséri Istvánnal létrehozta a Magyar Piarista Diákszövetséget. Iskolatársai visszaemlékezéseiben a fiatal Pilinszkynek ekkor, József Attila, Ady, Verlaine és Baudelaire szavalása mellett, Homérosz Iliasza volt a kedvenc alkotása, valamint Arany Jánost is nagyra becsülte. Pilinszky és barátai a nyarakat a balatonkenesei Fürdő utca 2. szám alatti nyaralóban töltötték, amelyet egészen a háború végéig megőrzött a Pilinszky család. Mivel akkoriban főként ügyvédek, tanárok, köztisztviselők és mérnökök rendelkeztek nyaralóval a környéken, Pilinszky köre hamar kibővült hasonló hátterű fiatalokkal. A gondtalan fürdés, teniszezés, beszélgetések valamint az esték, amely ekkor Pilinszky saját verseit szavalta a gyerekcsapatnak, alkotta kenesei élmények olyan korai verseire hatottak, mint az Éjféli fürdés, a Kikötőben vagy a Te győzz le! címűek.

Felnőttkora

A középiskola befejeztével a Pázmány Péter Tudományegyetemen, a jogon kezdte, majd a bölcsészkaron, magyar–olasz–művészettörténet szakon folytatta. Az egyetemet 1944-ben befejezte, de diplomát nem szerzett.

Első versei 1938–39-ben jelentek meg a Napkelet, az Élet és a Vigilia nevű lapokban. 1941–44-ben az Élet segédszerkesztője volt. 1944 novemberében behívták katonának. 1945 februárjában került a németországi Harbach faluba, ahol – itt és más lágerekben betegeskedve – megláthatta a koncentrációs táborok szörnyű világát, ami meghatározta egész életét és a költészetét. 1945 őszén térhetett vissza szülővárosába.

1946–1948-ban az Újhold társszerkesztője volt, de erős kötődések fűzték a Vigilia és a Válasz csoportosulásaihoz. Az utóbbi és a Magyarok közölte verseit. Első verseskötetét a Szent István Társulat adta ki 1946-ban, mellyel a következő évben Baumgarten-díjat kapott. 1947–48-ban római ösztöndíjjal több hónapot Olaszországban töltött. 1949-től nem publikálhatott. Ez idő alatt verses meséket írt, és egy ilyen típusú könyvvel (Aranymadár) térhetett vissza az irodalmi életbe.

1955. október 12-én feleségül vette Márkus Anna festőművészt, de néhány hónap múlva el is váltak. (Anna az 56-os forradalom után Párizsba emigrált, ahol újból férjhez ment, de Pilinszkyvel mindvégig jó barátságban maradtak.) 1956-ban rövid ideig a Magvető Könyvkiadó lektora. 1957-től az Új Ember katolikus hetilap belső munkatársa volt. Nagyrészt itt jelentek meg tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái.

Az 1960-as évek elejétől többször utazott Európába (Lengyelország, Svájc, Belgium, Újvidék, Bécs, London, Róma), főleg Párizsban töltött hosszabb időt, sőt még az USA-ba is eljutott. Nővérének 1975-ös öngyilkossága is hozzájárulhatott ahhoz, hogy nem írt több verset.

A hetvenes évek végén ismerkedett meg Jutta Scherrer német vallástörténésszel. Szerelmük idejére esett utolsó költői korszaka. 1971-ben József Attila-díjjal, 1980-ban pedig Kossuth-díjjal tüntették ki. 1978-ban ismerkedett meg Párizsban Ingrid Ficheux gitárművésszel, akivel 1980. június 22-én házasságot kötött. Második szívinfarktusának következtében hunyt el 59 és fél éves korában. A halál váratlanul érte, tele volt tervekkel. Június 4-én hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára a Farkasréti temetőben. Élete utolsó félévében Székesfehérvárott, a Kígyó utca 4. szám alatti házban élt, melynek falán 1990-ben domborművet avattak emlékére.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Pilinszky_J%C3%A1nos

APOKRIF

elmondja: Alföldi Róbert