Vass Judit oldala Posts

november 29, 2021 / Egy meg nem írt regény

VASS JUDIT 

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

 SIMI

Tízperces szünet. Állunk Andrissal a kerítés mellett, és cigizünk. Gyorsan kell, mert a tíz perc csak öt, ha az ember nem akar loholva érkezni az órára. Ez alatt az öt perc alatt Andris az agyamra megy. Képtelen elvonatkoztatni a biológiától, és órát tart. Lelkesen magyaráz. Ez a tanármánia: szünetben is tanít.

Két nappal korábban Julit kaptam azon, hogy már percek óta etikaórát tart nekem. Csak percek múlva esett le, hogy mitől vagyok feszült. Rászóltam: Ne taníts! Nevet, majd folytatja. Magyaráz.

Andrisra megint rászólok, hogy pihenni szeretnék, én sem kínzom József Attila-vers értelmezésével. Egyébként is: meglátok egy verset, amit elemezni kell, kitör rajtam a diákfrász. Mi a fenének? Hja, 39 év magyartanítás megtette a magáét.

Andris figyelmét szerencsére eltereli egy kutya, amelyik megrohan bennünket, körbeszaglász, dörgölőzik, lelkesen csóválja a farkát. Gyönyörű, áramvonalas magyar vizsla. Simogatjuk, hálásan néz ránk az okos szemével.

Tíz méter múlva érkezik a gazdi. Kicsit szorongva mondjuk: bocs, de olyan aranyos. Gazdi ─ fülig vigyor fiatalember ─ nevetve szól. „Már megszoktam. Egy simiért eladná az életét.” Füttyent, mennek tovább a ligetbe sétálni.

A következő cigiszünetben egy másik kolléga tart nekem órát történelemből. Rászólok, nevet és folytatja. De szerencsére megint jön Simi a liget felől, vége a sétának. Enyelgünk egy kicsit, lelkes tekintetét viszem magammal az órára. Ott is simogatást várnak éhes diákszemek.

Egész Magyarország simogatásra vár. Kilenc és félmillió Simi. Az életét adná érte ebben a gyűlölettől fűtött depresszióban.

Simire várva… 

Szeressétek a tanárokat! „Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.” ─ mondta Petőfi a közkatonákra. Az ember szeretetre született.

 

Vintage engraving of a Victorian Headmaster, Teacher, 19th Century, wearing a mortar board and gown

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FIJÁM 

Kikerülhetetlen a kérdés: miért van az, hogy egyes tanárok „bármit” megengedhetnek maguknak? Na, jó természetesen nem akármit, például az osztály felgyújtásáról ugye csak álmodozni szabad.

 DE MÉGIS,  

MILA NÉNI, aki nemcsak gyönyörű volt, de legalábbis olyan elegáns, mint egy oldalági Romanov hercegnő, holott végigcsinálta Leningrád blokádját, és egyébként is po putyí Lényina, szóval Mila néni beszólhatott, bár akkor még nem így mondtuk:

„Fíjám, unom én ez a banán, ámilyen primityív vágy, igyá kakáó, lesz neked csuty-csuty ész.” És imádták. 

IZA, miután nem volt jelentkező a szülői munkaközösségbe, lehajtotta a fejét, és azt mondta: Kedves Szülők, most 10-ig számolok, és mire felnézek, legyen három kéz a magasban. És lett. Megtanultam tőle, és sikerrel alkalmaztam.

Iza Sárospatakon kezdte a híres-neves kollégiumban, az ötvenes években. Csupa fiú osztály, az egyik a tanárnő szemébe hazudik. Tanárnő keze megindul, püff egy pofon. Fiatal tanárnő megijed, összeszedi magát, és így szól: „Most pedig megírod édesapádnak, hogy te mit csináltál, és én mit tettem.” A szünetben feljelenti magát az igazgatónál, aki sűrű imádkozást javasol. Elmúlik két hét…semmi. Iza megkérdezi: „Megírtad édesapádnak?” „Igen.” „És mit válaszolt?” „Hogy megköszöntem-e.”  80 éves születésnapjára az egész osztály (70 évesek) felutazott Pestre, hogy megünnepelje. Imádtuk.

ZEUSZ, mint ighá szervezte a ballagást, állt a dobogón, és higgadtan mikrofonozta: „Kedves Szülők! Immáron harmadszor kérem önöket, hogy hagyják el a felvonulási területet. Nem kérem többet, köszönöm a figyelmet – és felment a fotólaborba, a ballagás pedig le, igaz, végig némi szorongás látszott a szülők arcán. „Lányom” az érettségi banketten vihogva meséli, hogy miután ő feltette a kezét: „De tanár úr, a tankönyv szövege nehéz és érthetetlen.”, Zeusz szomorúan rá nézett, és azt mondta: „Akkor vedd elő a Barbie babádat, és szép csendben öltöztesd fel.” (Egy másik férfikollégát egy másik osztályban sokkal kevesebbért feljelentettek az igazgatónál.) Zeusz poénjain hálásan vihogtak.

 ÉS AKKOR CSÉ 25 évvel később azt mondhatta egy másik lányomnak, aki a helyettesítő történelem órán par excellence kamaszlányban nyomatta: „Maga üljön hátra, és lapozgassa a Cosmopolitant”! És lányom többet nem zavarta az órát, az osztály pedig legendákat szőtt a tanárról, aki csak egyszer tartott náluk órát, milyen kár. ÉS AKKOR CSÉ megkérdezte az egyik gyereket: „Maga miért volt ma ilyen búvalbélelt egész órán?” „Mert a tanár úr egyszer sem mondta, hogy „Jól van, fiam, hülye vagy!”

Hja, a karizma.

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

APOKALIPSZIS, MOST 

Mondom az osztály beszédkényszeres eszének: Mit fog szólni a szülő, ha beírom, hogy gyermeke nem érti az emberi hangot? Szerintem tudják – szólal meg mosolyogva beszélgetőtárs szomszéd. Még nem tudtam, csak az ösztönös énben sejlett, ebből most már baj lesz.

 Lett. 

És megvolt a világvége is. Kitört belőlem az a bizonyos tanár, aki soha nem voltam, és utálnék lenni. Percekig emelt hangon prédikáltam „figyelemzavaroséknak”. 

Persze, tudom, hogy multitasking nemzedék, meg minden, meg hogy úgy kellene felépíteni az órát, de az én nemzedékemnek a multitasking legfeljebb az, hogy zenét hallgatok és közben takarítok, kötök, ergó az egyik tasking nem kíván szellemi tevékenységet. Fel se tudom fogni, hogyan lehet egyszerre zenét, olyat, mint ők!, hallgatva figyelni, jegyzetelni, közben kicsit csevegni a szomszéddal…

Azt hittem, a tanárnő türelme végtelen – mondja Döme a tizenegyedikből, mert a tíz perces szünet nem volt elég, hogy ne látszódjon meg rajtam az előző óra fogcsikorgatása. Én is azt hittem – válaszolom. Meg is mondtam beszédkényszereséknek: Ha még egyszer elveszítik a türelmemet, végük. Isten engem úgy segéljen. Dixi.

De most komolyan: hívjam be a szülőket, és kérdezzem meg, hogy természetesnek veszik-e, hogy miközben beszélnek a gyerekükhöz, ő elfordul, és mással trécsel, vagy foglalkozik?  

Épp Horatiust vettük, miután meghallgattuk Sebőéktől a Lydiához-t − Még dünnyögtek is hozzá, később, a verselemzésnél már nyomogatták a kütyüt, vagy sugdolóztak, de meglestem: jegyzetelték a sztoicizmust is.

Kérdem a velem egyidős kollégát: „Te hogy bírod ezt?” Kétségbeesett tekintet, rázkódás vállban: „Megőrülök. Nem bírom.” Nevetünk. Fiatal kollégánk is nevet: „Nekem szükségem van erre a zsivajra.” A tanítványai imádják, hajlandók vele együtt működni, élvezik ezt a vircsaftot és a tantárgyát. Ergo: lehet így is.

Hát igen. Ha nem lenne kötelező érettségi tárgy a magyar, vagy nem így… nézünk egymásra, mi öregek…hja, jó is lenne, de nekünk már nem lesz.

És most legszívesebben idéznék  néhány részt a középszintű magyar érettségik javítókulcsából, mit is kellene tudnia a diáknak az ötösért, mondjuk verstanból…aha…mert az egy dolog, hogy nekem a fülemben van…de egyébként olyan, mintha tornából kötelező lenne a szaltó…talán egy féléves kurzus…isteni, játékos feladataim vannak…aha…

 Aki idáig jutott az olvasásban, nem kap sört, viszont tudja, hogy miről is szól igazából ez az „iromány” −  ahogy néhány csemete ma hív például egy Babits-verset, mert azt hiszi, hogy ez a szó „oké”. 

Addig is: sztoicizmus mindhalálig. Akasztófahumor, most.  

Ezt a szöveget 2 évvel ezelőtt írtam. Azóta magamon is észrevettem a multitasking kényszert. Képes vagyok úgy beszélgetni valakivel, hogy közben mást is csinálok, például megnézek valamit a neten. Bunkóság…de mindenkin ezt veszem észre. Szimbiózisban a kütyüvel. 

Talán ha egy olyan iskolarendszerünk lenne, amelyben a tanár nem agyonnyomorított bérrabszolga, hanem lenne ideje minden órára alaposan felkészülni, akkor motiválóbb lehetne a tanítás-tanulás, jobban lekötné a diákot a jelenlegi, középkori hótunalom helyett…

 És akkor beleért a kezem…

november 29, 2021 / Vers

VASS JUDIT

 

ASZTALRA

 

terítő, testbe lélek.

Vesztőhely világban

megtartó semmiségek.

 

A világ gyengéd közönyének

nem kozmikus, de emberarca van.

Az ember mindig bűnös egy kicsit,

és nagyon boldogtalan.

 

És talán ott kezdődik a borzalom,

azon a vasárnapi asztalon,

ahogy állva eszed a főtt tésztádat,

mert minden megszokható,

akár az idegenség,

egy nyitott ablakon át

a világ dokumentumfilmje.

november 29, 2021 / Egy meg nem írt regény

EGY MEG NEM ÍRT EMIL 

Tisztelt Öcsém! 

Válaszul azon emiledre, melyben azt írod, hogy „Tisztelt Nővérem, vedd már fel azt a kurva telefont!”, ezúton jelzem, hogy még mindig tanár vagyok, s ezért a délelőtt folyamán civileknek semminemű módon el nem érhető, egyszerűen azon oknál fogva, hogy a munkámban való megzavarás elkerülése végett lehalkítom kütyümet.

 

Sőt, meg sem nézem szünetekben, hogy volt-e hívásom, nehogy a puszta kíváncsiság bűnbe vigyen, és esetleg diákjaimon vezessem le a reklám célú megkeresések fokozta amúgyis hangulatomat. 

Egyúttal tudatom, hogy „nevelési sűrítményként” javasolt tanácsodat megfogadtam, és N nebulót figyelmeztettem, hogyha a továbbiakban diszgráfiáját kihasználva sem írásban, sem szóban „nem hajlandó elárulni titkát, megkínzom”. Jelzem azt is, hogy ezen tanácsodat közvetítendő, igen szigorú arcot öltöttem, mire szelíd mosoly volt a válasz. (Mivel van humorérzéke, csak lusta, mint föld.) 

A titok (tudás) kicsikarásának egyéb módjaira felötlő eszméidet esengve várja: 

SNI, azaz S(zerető) N(ővéred) I(genis) 

lábjegyzet: SNI (Sajátos Nevelési Igényű) 

PS: Ma reggel elfelejtettem lehalkítani a mobilomat, és az eggik órán megszólalt. Ijedtemben felvettem, mire egy női hang megkérdezte, hogy csatlakoztam-e már a „Gyurcsány Stop!” petícióhoz. Szerencséjére nem akartam a gyerekek előtt válaszolni, ezért lakonikusan csak annyit mondtam: „Nem érek rá.” 

 

november 29, 2021 / Vers

EGY

VASS JUDIT

EGY 

mondat a zsarnokságról

elég is lenne

ha nem élnél benne

szügyig

az oxigén versekbe szökik

skandálva kenve

rímmé az undok masszát

képekbe maszatolva

a lélek araszolva

múlik agyaggá

nyúlós-tapadós ronggyá

a lét nagy láncolatában

hol szem vagy a láncban

s csak hinnéd hogy nem

de a fű kinő utánad

s marad az önutálat

egy mondat erejéig

 

november 29, 2021 / Vers

VASS JUDIT

VILÁGPOLGÁR

szerettem volna lenni,
Rómában-Weimarban honos,
hol horizontot mérnek
tornyok és templomok,
„az emberiség és Pest-Buda tája”
vagy éppen Széphalom,
énekelni Flavius dallamára
domb-kerítéses hajnalon,
de visszaránt a vak-ügetés,
világtalan múltak kútja
szippantja el az oxigént
úra meg újra.

Sarat dagasztó este van,
félelmes-fuldokló idő,
ős-bozótosból láncolt lelkek,
átkot dagasztva bújnak elő.
Azt hittem végre vége lesz,
de nincsen vége, este van,
utak nem nyílnak, s tengerek.
hangom-szavam hajléktalan.

Világpolgár
szerettem volna lenni ─
őrök kísérnek s csonthalom,
révül a sámán, részeg álom
tombol itt élőn s holtakon.

november 29, 2021 / Évfordulók

Kehidai Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) magyar politikus, jogász, táblabíró, államférfi, országgyűlési képviselő és a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A reformkorban és a dualizmusban is meghatározó államférfi „a haza bölcse” és „a nemzet prókátora” titulust kapta.

Jogi végzettséget szerzett és ügyvédi vizsgát tett, majd Zala vármegye szolgálatába állt. Politikusként a reformországgyűlésen a liberális ellenzék első embere volt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Batthyány-kormány igazságügy-minisztere. A szabadságharc bukása után ő volt a passzív ellenállás vezéralakja. A kiegyezés létrejöttében elévülhetetlen érdemeket szerzett. 1866-ban ő vezette azt a magyar tárgyalódelegációt, amelyik az áprilisi törvényekről, a nemzeti őrsereg és az önálló nemzeti bank felállításának kivételével kompromisszumra jutott Ausztriával.

Történelmi nagysága abban áll, hogy fő támogatója volt annak a folyamatnak, mely során elhárultak a magyar nemzet útjából azok az akadályok, amelyek az uralkodóházhoz és az örökös tartományokhoz fűződő viszonyt lehetetlenné tették. Tevékenységével nemcsak az alkotmányt és a nemzet létét erősítette meg, hanem lehetővé tette Magyarország további fejlődését, anyagi és szellemi gyarapodását.

A politika mellett a tudományokban is jártas volt; mint államférfi a magyar történelem legnagyobbjai közé tartozik. A 19. század egyik legtehetségesebb magyar politikusaként tartják számon, aki megteremtette Magyarország átalakulásának és fejlődésének törvényi kereteit.

Több mondata szállóigévé vált, köztük a Hazát féltő kijelentés, melyet többek között a Fiumei Úti Sírkertben található Deák-mauzóleum márványába is bevéstekː Kockáztathatunk mindent a Hazáért, de a Hazát kockáztatni semmiért nem szabad.”

Kedvenc időtöltése volt az olvasás, a séta és a fafaragás. Szabadidejében rendszeresen olvasott és tanulmányozta a magyar alkotmány- és jogtörténetet. Berzsenyi Dániel, Kisfaludy Sándor verseit kedvelte, de leginkább Vörösmarty Mihály költészete állt hozzá közel. Vele rendszeresen levelezett és elszakíthatatlan barátság alakult ki közöttük, Vörösmartyt a legnagyobb magyar költőnek tartotta. A zalai liberális érzelmű körökben több jó barátot szerzett, akik egyben a politikai reformjai támogatói is lettek. …

Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Pozsonyba érkezése után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban. Első országgyűlési beszédét 1833. május 6-án mondta el az alsótáblán. Rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost magába foglaló rendi ellenzéknek. Barátjául fogadta Wesselényi Miklós és Kölcsey Ferenc, és életre szóló barátságot kötött Klauzál Gáborral. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek és nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette, képzettsége és életmódja nem emelte osztályos társai fölé, így nem is keltett irigységet másokban.[13]

 

Önzetlensége és következetes jelleme lefegyverezte a kétkedőket. Kizárólag rábeszélés, meggyőzés révén kívánt hatni, ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekelőtt a dolgok mélyére ható átlátó képességgel. Csak az igazságra törekedett és arra, hogyan teheti azt hazája számára is gyümölcsözővé. A vitában a közös kiindulópont megkeresésével, az abból fakadó következtetések levonásával azt akarta elérni, hogy a szemben álló fél is magáénak érezhesse álláspontját. Ez nemcsak harciasságot nélkülöző alkatából, hanem pontos helyzetfelismeréséből is fakadt: a kiváltságait, hatalmát, vagyonát féltő nemességet csak lépésről lépésre lehetett a reformok ügyének megnyerni.

….

Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki – bár ott is olyan ifjúi hévvel tudott elragadni, szigorú logikával meggyőzni, mint senki más –, hanem kedélyes beszélgetések közben pipázgatva, anekdotázva, amikor mint egyenlő szólt az egyenlőkkel. Nemcsak feltétlen önzetlensége és hazaszeretete biztosította számára az elismerést, hanem inkább a nagyravágyás és hiúság teljes hiánya is.

Személyisége nem hasonlított vezérre, sem diplomatára, sem íróra, fűtötte a haza szeretete, és saját felemelkedése és hatalmának kiterjesztése helyett úgy élt, hogy tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére volt egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek.

„Sok kincsekkel áldotta meg a természet hazánkat, de az irigy sors megtagadta tőlünk a legszebb áldását, a közértelmet és egyetértést – talán azért, hogy a magyar soha virágzó nagyságra ne emelkedhessék, soha igazán szabad és független ne lehessen. „

Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével tiszta képviselője maradt a régi nemesi világnak, és megmutatta, hogy a nemesség is képes a fejlődésre és a lelki felemelkedésre. Megvalósult, amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. Az országgyűlésen alig merült fel kérdés, amit ne tisztázott volna szónoklatával, példájával és akaraterejével, vagy ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó és lankadozó ellenzéket a kormány esetleges törvénytelenségeivel, rosszakaratával és a főrendek huzavonájával szemben.

https://hu.wikipedia.org/wiki/De%C3%A1k_Ferenc_(igazs%C3%A1g%C3%BCgy-miniszter)

 

 
november 29, 2021 / Évfordulók

Смерть поэта 

Погиб Поэт! – невольник чести –
Пал,оклеветанный молвой,
С свинцом в груди и жаждой мести,
Поникнув гордой головой!..
Не вынесла душа pоэта
Позора мелочных обид,
Восстал он против мнений света
Один, как прежде… и убит!
Убит!… к чему теперь рыданья,
Пустых похвал ненужный хор
И жалкий лепет оправданья?
Судьбы свершился приговор!
Не вы ль сперва так злобно гнали
Его свободный, смелый дар
И для потехи раздували
Чуть затаившийся пожар?
Что ж? веселитесь… – он мучений
Последних вынести не мог:
Угас, как светоч, дивный гений,
Увял торжественный венок.

A költő halála 

Halott a költő! – Ím lecsuklott 
Bemocskolt büszke, szép feje, 
Átlőtt kebellel porba hullott, 
De nem békélt meg szelleme. 
Nem bírta el költői lelke 
A méltatlan gyalázatot; 
Kiállt, magában szállni szembe 
A nagyvilággal – s most halott! 
Halott! Mit sírtok hát utána? 
Mért zeng üres dicsérete? 
Jajongás, részvét – mind hiába… 
Betelt a Sors ítélete! 
Hát nem ti űztétek halálba 
A líra bátor dalnokát, 
És szítottátok újra lángra 
A húnyó tűz zsarátnokát? 
Vigadjatok hát! Szenvedése 
Végső kínját nem bírta ki: 
Mint néma éjnek árva mécse 
Kihúnyt a tündöklő zseni. 

Mihail Jurjevics Lermontov oroszul: Михаил Юрьевич Лермонтов, (Moszkva, 1814. október 15.(j.n. október 3.) – Pjatyigorszk 1841. július 27.) orosz költő, elbeszélő, drámaíró, Puskin után az orosz romantika legkiemelkedőbb alakja.

 

A legenda szerint Lermontov apja skót nemesi származású, magas rangú katonatiszt volt, eredeti családnevük Learmonth. Anyját 4 éves korában veszítette el. Ezután apai nagyanyja nevelte kastélyában, Tarhani faluban. Gyermekélményei a falun hallott történetek, a kaukázusi táj, az észak-kaukázusi gyógyfürdők, és a művelt, irodalomszerető nagymama nagy hatással voltak költészetére. Már fiatalon magas szinten beszélt angolul, franciául, németül, latinul. Itt ismerkedett meg Byron és Puskin költészetével, akik ugyancsak befolyásolták Lermontov világképének kialakulását és líráját.

Tizennégy éves korában egy moszkvai bentlakásos iskolába került, s itt kitűnt zenei és képzőművészeti tehetségével. 1830-ban a Moszkvai Egyetemen tanult irodalmat, történelmet, klasszikus és élő nyelveket. Liberális elvei miatt azonban gyakran összetűzésbe került az egyetem konzervatív tanáraival, akik arra kényszerítették, hogy hagyja ott az intézményt.

1832-ben Szentpétervár lett élete következő állomása, ahol kadétiskolába került. 1834-ben a testőr huszárezred tisztje, lovashadnagy lett. Ekkor vált a szentpétervári társasági élet ismert alakjává. A közönség megismerhette korai verseit.

1837-ben forrongó hangú költeményt írt Puskin halála kapcsán (A költő halála), mely szerint az szándékos gyilkosság volt a cári udvarral a háttérben, s e vélekedése a cár tudomására jutott. Letartóztatták, de I. Miklós hatására végül nem ítélték el. Áthelyezték egy Kaukázusban harcoló dragonyosezredhez, majd – nagyanyja közbenjárása nyomán – egy év múlva visszatérhetett.

1840-ben egy párbaj után – a francia nagykövet fiával – újra délre, a Fekete-tengerhez küldték egy harcoló alakulat soraiba. Itt, távol a kultúrától és az írás lehetőségétől szenvedett, s egy alkalommal betegséget színlelt, mire egy Moszkva közeli szanatóriumba helyezték. A szanatóriumot elhagyhatta és részt vehetett újra a társasági életben. Egy tiszttársával vitába keveredve ismét a párbajt választotta: 1841. július 27-én pisztolygolyó végzett vele.

Művei

Költészete

Lermontov már fiatalon, 16-17 évesen verselt. Első versei az 1830-as években jelentek meg. Puskin, Byron, Schiller hatása érzékelhető költeményein. Legjelentősebb lírai alkotásai 1837-41 közt születtek.

Költészetén már 1830-tól fő motívumként átvonul a szabadságvágy, magány-és elveszettség érzése, és az összhang utáni sóvárgás. További témaként megjelenik a zsarnokság gyűlölete és a romantikus individualizmus. E romantikájában heves szenvedély és gondolati nyugtalanság uralkodik. Hőseit mindig döntő pillanatban ragadja meg és viszi pusztulásba. Írásaiban hangot kap „az elveszett nemzedék” tragikus alaphangulata: nem találja helyét a mindent elfojtó légkörben, stílusa az elveszettség tudatához kapcsolódik. Mindenféle műfajjal kísérletezett: írt elbeszélő költeményeket, drámavázlatokat, elbeszéléseket, lírai verseket. Kiemelkedő költeményei e korszakából a Nem Byron, más vagyok (1832), és a Vitorla (1832).

„Nem Byron, más vagyok. Ha lángol

bennem a szó s égnek lobog,

Mint ő, vészverte, büszke vándor,

De én orosz lélek vagyok…” (Nem, nem Byron vagyok, részlet)

Érett költészete már egyre inkább gondolati jellegű, a haladó intelligencia elveszettségérzése jut benne kifejezésre. Jellemzőbb versei ekkor A fogoly (1837), Elváltunk (1837), a Tűnődés (1839), A szikla (1841), az Álom (1841), A próféta (1841), és a Hazám (1841).

“Új szenvedély – vihar sodor,

De nem tudlak feledni, hisz

Isten a dőlt istenszobor,

Templom az üres templom is.” (Elváltunk, részlet 1837 – ford. Lator László)

Prózája és drámái

1835 – ben született az Álarcosbál című dráma, egy büszke világmegvető ember féltékenységi tragédiája.

Elbeszélő költeményei általában fantasztikus témájúak voltak és népi világban játszódtak. Nagy hatással volt rájuk E. T. A. Hoffmann világa. E munkáiban is gyakoriak a lírai részek. Műveinek középpontjában mindig a szabadság és a függetlenség utáni vágy áll.

Sok kisebb lélegzetű alkotása mellett a Korunk hőse (Герой нашего времени, 1840) c. regénye az egyik legjelentősebb, maradandó műve.

 

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mihail_Jurjevics_Lermontov

 

 

november 29, 2021 / Vers

ITT

VASS JUDIT

ITT

pusztulni kell,

hogy aztán betűkben élj.

Milyen röhejes itt

minden szenvedély.

Dagonya sártól ragad az ész,

és dögre unja magát.

 

Középszer, uralom, gát,

újra és újra,

már az ősöd is dögre unta.

 

Micsoda pitiáner végzet.

A költő halott.

Röhögött, vérzett.

 

Lelövette magát.