„Nagy László (Felsőiszkáz, 1925. július 17. – Budapest, 1978. január 30.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, grafikus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja. Pályája kezdetén F. Nagy László néven jegyezte publikációit.
Az elemi iskolát Felsőiszkázon (1931–1938) végezte. 1935 augusztusában csontvelőgyulladás támadta meg a lábát, többször műtötték, közben idegek sérültek meg, így élete végéig járógép használatára kényszerült. Betegsége miatt az ötödik osztályt csak 1938-ban végezhette el, kitűnő eredménnyel.
A polgári iskolába Pápán járt (1938–41), az első két évfolyamot magánúton, egy év alatt járta ki. Itt indította el a tehetséges fiút a festő-képzőművész pályán A. Tóth Sándor. 1941–45-ben a református kollégium kereskedelmi középiskolájában folytatta tanulmányait.
1948 nyarán eldöntötte, hogy mégis inkább költő lesz, s ősszel a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára iratkozott be magyar–szociológia–filozófia szakra, majd fél év után áttért az orosz szakra, hogy Szergej Jeszenyint fordíthasson.
Már nem diákként, hanem elismert fiatal költőként kapott ösztöndíjat Bulgáriába, hogy megtanulja a nyelvet és fordítson. 1949 őszétől 1951 nyaráig közel két évet töltött Bulgáriában, s később is gyakran visszajárt.
1952. augusztus 20-án házasságot kötött Szécsi Margit (1928–1990) költőnővel. 1953-ban született meg András fiuk. Eleinte albérletben laktak, gyermekük a pestlőrinci anyai nagyszülőknél nevelkedett, majd Zuglóban kaptak lakást. 1953 augusztusától 1957 februárjáig a Kisdobos szerkesztője, majd főszerkesztője volt. 1957 elején megszűnt irodalmi állása és évekig műfordításból élt. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa volt.
1966-ban Kossuth-díjat kapott. Az 1960-as években néhány verseskötetéhez illusztrációkat is készített. 1975 februárjától napi rendszerességgel vezetett naplót, amely 1994-ben jelent meg Krónika töredékek címmel. Ugyanebben az évben – a költő ötvenedik születésnapjára – készült Zolnay Pál portréfilmje, melyben Kormos István és Nagy László beszélgetett.
„Számos területen alkotott maradandót. A hazai szeneket elemezte, elsőnek határozta meg a gázgyártásban hasznosítható szénfajtákat. Ipari- és ivóvízelemzéssel is foglalkozott; vízvizsgálati módszere ma is használatos. Nagy érdemeket szerzett a borászatikémia népszerűsítésében. A mikor a filoxéra hazánk hagyományos szőlőtermelő vidékein pusztított, Wartha kimutatta, hogy a homokos talaj is kiválóan alkalmas lehet szőlőtermelésre. Hazánkban az elsők között ismerte fel a fényképezés szerepét a tudományokban. A legjelentősebb felfedezése az agyagiparban a gubbiói fémlüszter-máz (más néven bíborlüszter) évszázadokon át keresett gyártási titkának megfejtése. Ezzel az általa eozinnak elnevezett mázzal a pécsi Zsolnay porcelángyárat tette nagy hírűvé. 1904-ben megszakadt a jó kapcsolata a Zsolnayakkal, amikor állami megbízásból újjászervezte Zsolnay vetélytársát, a herendi porcelángyárat. Mint a kerámiai ipar nagy hírű szakértője, tevékenyen vett részt a faenzai Museo Internazionale delle Ceramiche alapításában. Eötvös Loránd után 1899–1902 között a Magyar Turista Egyesület elnöke.
Felesége az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma volt.” (Wikipedia)
Jelentős szerepet játszott a korszerű geokémiai analitikai módszerek meghonosításában és továbbfejlesztésében. Kliburszky Béla (1909–1982) geokémikus felesége, Földvári Mária mineralógus, a magyarországi termoanalitika legjelentősebb szaktekintélyének anyja.
Szülei Vogl Vinzor Antal és Földes Mária Anna voltak. 1935-ben mennyiségtan–természettan–kémia szakos tanári, majd 1937-ben bölcsészdoktori oklevelet szerzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1936-tól 1987-es nyugdíjazásáig a Magyar Állami Földtani Intézet alkalmazásában állt, az első évtizedekben tudományos munkatársként, 1962-től a geokémiai osztály vezetőjeként, 1964-től laboratóriumi főosztályvezetőként, majd 1975 után tudományos tanácsadóként. Ezzel párhuzamosan címzetes egyetemi tanárként előadásokat tartott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen, valamint a Mérnöki Továbbképző Intézetben.
Munkássága
Tudományos munkássága elsősorban a kvantitatív geokémiai vizsgálati módszerek fejlesztésére és meghonosítására irányult. Az 1950-es években későbbi férjével, Kliburszky Bélával együtt fejlesztette ki a differenciál-termoanalízis elvén alapuló első magyarországi készüléket, amely a vizsgált közeg hőtartalmát (entalpia) és annak változásait mérve az agyagásványok, karbonátok és bauxitok alkotórészeinek minőségi azonosítására egyaránt alkalmasnak bizonyult. Ő kezdeményezte és irányította az 1950-es évektől a Magyar Állami Földtani Intézetben a magyarországinyomelemek kataszteri felmérését, az ún. területi ritkaelem-kutató programot. Az ásvány- és kőzetgenetikai szempontból jelentős munka számottevően gazdagította a ritkaelem-kutatás geokémiai módszertanát. Foglalkozott meteoritikával, egyebek mellett a kabai és a mikei meteorit geokémiai vizsgálatával, az optikai emissziós színképelemzés (OES) bevezetésével hozzájárult a földtani képződmények abszolút korának meghatározásához, és megkísérelte az agyagásványok tipológiai felosztását is.
Szervezőmunkájának köszönhetően kezdte meg működését a Magyar Állami Földtani Intézetben 1962-ben a geo-mikrobiológiai, 1973-ban pedig a szerves-geokémiai laboratórium (előbbi az 1970-es évek végén megszűnt, utóbbi máig működik).
Társasági tagságai és elismerései
Tudományos eredményei elismeréseként 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja volt. Emelletti tiszteleti tagja volt a Magyarhoni Földtani Társulatnak, s részt vett az amerikai Geokémiai Társaság (Geochemical Society) munkájában is.
Rembrandt – eredeti nevén Rembrandt Harmenszoon van Rijn – (Leiden, 1606. július 15. – Amszterdam, 1669. október 4.) a világ egyik legismertebb festője, az egyik legjelentősebb 17. századi holland művész.
Rembrandt gyakorlott metszetkészítő volt, emellett számos rajza és rézkarca is fennmaradt. Alkotásai abban az időszakban születtek, amelyet a művészettörténészek holland aranykornak, illetve „arany évszázadnak”, vagy egyszerűen Rembrandt korának neveznek (kb. a 17. század középső harmada). Ebben az időben volt csúcspontján a holland kultúra, tudomány, kereskedelem, katonai és politikai hatalom.
MUNKÁI
Rembrandt kb. 600 festményt, 300 metszetet és 2000 rajzot alkotott. Számos önarckép fűződik a nevéhez, összesen körülbelül száz (ha beleszámítjuk a majd 20 metszetet is). Ezekből megismerhetjük Rembrandtot, az embert, a kinézetét, de – ami ennél jóval fontosabb – képet alkothatunk az érzelmeiről és gondolatairól is, ahogyan az ábrázolásokon a balszerencse és a bánat ráncokat szánt a homlokára.
A munkáinak egyik fő különlegessége a fény-árnyék játék, az erős kontrasztok gyakori használata, amely szinte bevonja a szemlélőt a festménybe. Másik jellegzetesség a drámai, igen életszerű jelenet, amelyből hiányzik az a erőltetett hivatalosság, amit kortársai gyakran ábrázoltak. Szintén kiemelhető az az érzékenység, amellyel az embereket ábrázolta.
Közvetlen családját – feleségét, Saskiát, fiát, Titust és élettársát, Hendrickjét – gyakran kiemelt helyen szerepeltette a festményein, beleértve a mitológiai, bibliai, vagy a történelmi témákat.
ÉLETE
Rembrandt 1606-ban született Leidenben, Hollandiában. A források ellentmondásosak abban, hogy a családjában 7, 9 vagy 10 gyerek volt. Aránylag jó körülmények között éltek, az apja molnár volt, az édesanyja pékleány.
Miután kijárta a latin iskolát, beiratkozott a Leideni Egyetemre, mert szülei tudósnak szánták, pedig ő már ekkor is a festészethez érzett több kedvet. Rövid idő után ott is hagyta az egyetemet, és akkor szülei is beleegyeztek, hogy Jacob van Swanenburgh (1571–1638) leideni mester tanítványa legyen. 1624-ben fél évet Amszterdamban töltött, Pieter Lastman történelmi festőnél, majd visszatért Leidenbe, ahol műtermet nyitott, amit megosztott barátjával és kollégájával, Jan Lievensszel. 1627-től már tanítványokat fogadott; egyik legelső (és legelismertebb) tanítványa Gerrit Dou (franciásan: Gerard Dou) volt (1628–1631 között).
1631-re Rembrandt már olyan hírnévnek örvendett, hogy számos portrét rendeltek tőle Amszterdamból. Ezért odaköltözött, és több száz arcképet festett megrendelésre, köztük páros, illetve csoportos portrékat is. Bár ezek az arcképek alapozták meg hírnevét, ő maga fő feladatának továbbra is a történeti festészetet tartotta.
Amszterdamban a híres műkereskedő, Hendrick van Uylenburgh házában lakott, és 1634-ben feleségül vette a galériás unokahúgának lányát, Saskiát. Ez kétségkívül szerelmi házasság volt, mert annak ellenére, hogy jó családból származott (az apja Leeuwarden polgármestere volt), Saskia árva volt, és nem kifejezetten jómódú. A nővérével élt Frízföldön, és nem voltak túl jó összeköttetései Amszterdamban.
1639-ben Rembrandt nagy házat vett a Jodenbreestraaton, a város Joden (a. m. „zsidók”) kerületében, és jelentős műgyűjteményt vásárolt össze (a házban most Rembrandt-múzeum van). Műhelyében tehetséges tanítványokat (pl.: Carel Fabritius, Nicolaes Maes) foglalkoztatott (így például Példázat az elrejtett kincsről című, a Szépművészeti Múzeumban látható képét Douval közösen festette). Bár jómódban éltek, a magánéletük rosszul alakult. Három gyermekük halt meg nem sokkal születése után, és csak a negyedik, az 1641-ben született Titus élte meg a felnőtt kort. Saskia 1642-ben, nem sokkal Titus születése után meghalt, valószínűleg tuberkulózisban.
KÉSEI ÉVEK
Saskia halála után Rembrandt viszonyt kezdett Titus gondozójával, egy Geertje Dircx nevű özvegyasszonnyal, és ez idővel élettársi kapcsolattá fejlődött. Geertje perelte Rembrandtot, mivel állítása szerint az házasságot ígért neki, és a bíróságon szerette volna a festőt az ígéret betartására kényszeríteni. A bíróság végül nem kényszerítette házasságra Rembrandtot, de nagy, 160 guldenes kártérítést kellett kifizetnie. Később Rembrandt Geertje Pieter nevű fivére tanúvallomása alapján rábizonyította az asszonyra, hogy Saskia rábízott, 200 gulden értékű ékszereit el akarta sikkasztani, s dologházba csukatta a nőt.
1649-ben Rembrandt új szeretője a sokkal fiatalabb Hendrickje Stoffels lett, aki eredetileg szintén a festő szobalánya volt. 1654-ben született lánya (Cornelia), és ezután Hendrickjét hivatalosan megfeddte a várost uraló kálvinista egyháztanács, amiért bűnben él Rembrandttal, aki nem volt tagja a református egyháznak, így őt nem idézték maguk elé.
Rembrandt nem élt épp takarékosan, rengeteg műkincset és nyomtatványt vásárolt, általában ritkaságokat. Talán ezek vezettek ahhoz, hogy 1656-ban csődöt kellett jelentenie. Hitelezői 1657-58-ban elárverezték házát és műgyűjteményét. Ezután sokkal szerényebb lakásba kellett költöznie a Rozengrachton, ahol Hendrickje és Titus megélhetési célból művészellátó boltot nyitott. Művészi hírneve eközben nem csökkent; ebben fontos része volt annak is, hogy egyik nagy történelmi műve az újonnan épült városháza falán függött.
Rembrandt túlélte Hendrickjét († 1663) és Titust († 1668) is. Csak lánya, Cornelia maradt mellette, amikor 1669. október 4-én Amszterdamban, szegényen meghalt. Ismeretlen sírban fekszik a Westerkerk temetőben. (Wikipedia)
„A magyarországi vasúttörténet kezdetei a 16. századig nyúlnak vissza, amikor a történelmi Magyarország területén élő német bányászok meghonosították a fából készült nyompályát, a vasúti pálya elődjét. 1827–1828 között kísérletek folytak a pest-kőbányai lebegő vasúttal, de a lóvasúti technológia a hagyományos szállítás konkurenciája miatt nem bizonyult jövedelmezőnek.
1836-ban a király vasútépítéseket lehetővé tevő törvényt fogadott el, ezt követően heves vita alakult ki az országgyűlésen, hogy a Duna jobb- vagy bal oldali partján épüljön meg a két fővárost összekötő vasútvonal. Végül a pesti oldal mellett érvelők kerültek ki győztesen. 1844-ben kezdődött meg a Pestről induló vasútvonal építése, és a mai Magyarország területén az első vonalat Pest és Vác között 1846. július 15-én nyitották meg.”(Wikipedia)
Lutheránus lelkész gyermekeként született. 10 évesen bábszínházi előadásokat rendezett. 19 évesen elhagyta a szülői házat, és színházrendezőnek állt. 1944-ben kinevezték a helsingborgi városi színház rendezőjének. 1946-ban a Göteborgs Stadsteaterbe (Göteborgi Városi Színház) került, ahol ugyanazon év novemberében Albert Camus Caligula című drámájának világpremierjét rendezte. Filmes munkái mellett is folyamatosan rendezett vidéki színházakban. „A színház olyan, mint egy megértő feleség – míg a film jelenti a nagy kalandot, a pazarló és nagy igényekkel fellépő szeretőt.”
Maga is írt színdarabokat, és filmjei forgatókönyveit is önállóan jegyezte. Az 1944-es Őrület című forgatókönyvében egy fiatal ember győzedelmeskedik
egy szadista tanár felett. A fiatalembereket elnyomó rosszindulatú apafigura végig megjelenik korai munkáiban. A gyakran erőltetett kezdeti próbálkozások erőteljes egyéni képzelőerőről adnak tanúbizonyságot. Tizedik filmjénél Bergman rátalált saját hangjára. 1951-es Nyári közjáték című filmjében egy szerencsétlen sorsú szerelemnek lírai tájszemlélete megható. 1955-ös Egy nyári éj mosolya című filmjével szerzett nemzetközi hírnevet. A következő három filmje meghatározó lett Európa filmművészetére. A hetedik pecsét (1957), A nap vége (1957) és a Szűzforrás (1960) az egész európai filmművészet lényegét sűrítette magába.
Bergman szerette illuzionistának és szemfényvesztőnek nevezni önmagát. Lemondott a történelmi helyszínekről, lecsökkentette a stáb létszámát, a helyszíneket szűkítette. Létrehozta a magány filmtrilógiáját. A Tükör által homályosan (1961), Úrvacsora (1963) és a Csend (1963) szereplői magukat
és egymást kínozzák, miközben olyan szellemi nyugalmat keresnek önmaguknak, amelyből hiányzik Isten.
Az 1966-os Persona új korszak kezdetét jelentette: elmerülést az emberi kapcsolatok világában, a premier plánok középpontba helyezését. Az 1972-es Suttogások és sikolyokban két nő kölcsönös megkínzatásának tanulmányát jelenítette meg.
Az 1970-es években filmes pályája leszállóágba került. Elhagyta otthonát és állandó szereplőit. Az 1982-es Fanny és Alexander szövevényes családi történet. E film után bejelentette visszavonulását a filmezéstől. Woody Allen szerint Bergman „Valószínűleg a legnagyobb filmrendező a filmkamera
feltalálása óta”.
Leánya, Eva Bergman 1945-ben, fia – aki szintén rendező lett –, Daniel Bergman 1962-ben született. Édesapja Linn Ullmann írónőnek, aki Liv Ullmann színésznővel való kapcsolatából 1966-ban született.
Szakmai tökéletessége mellett filmjeinek problematikája, morális tépelődő attitűdje teszi művészetét egyedülállóan jelentőssé. Kedvelt témaválasztása a lélektani konfliktusok részletes ábrázolása. Munkája szakaszos fejlődésen ment keresztül negyven éven át. Bergman igen termékeny alkotó, filmjeiben vissza-visszatér bizonyos képi elemekhez, amelyeket egyre pontosabban kidolgoz. Gyakorló színház- és operarendezőként is maradandót alkotott. Állandó operatőre a kétszeres Oscar-díjasSven Nykvist volt. Egyik legközelebbi munkatársa a magyar származású Katinka Faragó volt
évtizedeken át.
Élete utolsó két évtizedére Bergman visszavonult a filmezéstől, csak 2003-ban tért vissza egy tv-film erejéig a Sarabande-dal. A nyolcvankilenc éves svéd rendező álmában hunyt el otthonában a balti-tengeri Fårö szigeten 2007. július 30-án, egy napon Michelangelo Antonioni olasz filmrendezővel.” (Wikipedia)
Gustav Klimt 1862-ben, egy Bécs környéki faluban, hétgyermekes család sarjaként született. Apja aranyműves volt, cseh származású. Szülei 14 évesen beíratták az Osztrák Császári és Királyi Iparművészeti Iskolába, így 1876 és 1883 között ott folytatta tanulmányait. Az iskola a kontinens első modern polgári intézménye volt. A díszelemek rajzolását plasztikus és síkornamensek vagy iparművészeti tárgyak alapján, az alakokét gipszmásolatok és mintarajzok segítségével gyakorolták. Klimt öccsei szintén ebbe az iskolába jártak, Georg szobrász és ötvös lett, jó néhány keretet tervezett fivére festményeihez.
Első jelentős művészi kezdeményezése az 1879-ben Ernst öccsével és Franz Matsch-csal megalapított Künstlerkompagnie (Művészkompánia) csoport volt.[1] A csoport főként épületek díszítésére szakosodott, és még abban az évben részt vettek Ferenc József trónra lépésének harmincadik évfordulójából rendezett ünnepség dekorációjának elkészítésében. 1880-ban pedig a karlsbadi fürdőház mennyezetének freskóit készítik el, ezen munkák már számottevő hírnevet szereztek számukra. Korai alkotásai, mint a Mese vagy az Idill már sokat ígérő tehetségét mutatják, azonban ezek a képek még követték az iskolai képzés által elvárt akadémiai stílust.
Apja és Ernst öccse 1892-ben meghalt és Klimt depresszív hangulatúvá vált, ami festészetében is többször visszatért. Ettől kezdve a család eltartása is reá hárult. Az 1890-es években ismerkedett meg Emilie Flögével és dacára annak, hogy Klimt később más nőkkel is viszonyba került, élete végéig jóban maradtak. Klimt különböző kapcsolataiból legalább 14 gyermek született, de a gyermekek közül csak hármat ismert el hivatalosan: kettő Marie Zimmermanntól és egy Maria Ucickytól (csehül Učicka) született.[2]1893-ban Magyarországon járt.
A szecesszió
Klimt művészetében 1896-tól átalakulás figyelhető meg, a nőalakok kibontott hajjal, kihívóan szerepelnek a korábbi szemérmes és allegorikus ábrázolásmódtól eltérően.[3] Klimt önálló utakat keres, viszonya Franz Matsch-csal megváltozik. 1897-ben kilépett a Künsterhausból és néhány társával megalapította a „Vereinigung bildender Künstler Österreichs Sezession” nevű egyesületet („osztrák szecessziós képzőművészek egyesülete”), amelynek 1899-ig a képviselője volt.
1898-ban az új mozgalom festői két kiállítást is rendeztek és ezzel azonnal a bécsi köztudat és közbeszéd középpontjába kerültek. A siker nyomán saját székházba költöznek, melyre a mozgalom jelszava kerül: „A kornak a maga művészetét, a művészetnek a maga szabadságát”. A mozgalom ismerteti meg a bécsi közönséggel a francia impresszionizmust, és a belga modernek művészetét. Klimt a Secession mozgalom jelképes vezetőjévé válik. Azonban a konzervatív körök nem fogadták el az új, modern irányzatot és Klimt karrierjét innentől hangos botrányok is kísérték.
1894-ben a bécsi egyetem egy freskósorozatra adott megbízást a festőnek. A képeknek a filozófia, az orvostudomány és az igazságszolgáltatás allegorikus alakjait kellett ábrázolniuk, a megbízás szerint. Klimt több évig dolgozott a festményeken, ám amikor bemutatta az elkészült vázlatokat, az egyetem visszavonta a megrendelést és a már kifizetett előleg visszafizetésére kötelezte a festőt.
Ezután Klimt visszavonult a Secession mozgalomból, Berlinbe utazott, ahol részt vett a Német Művészek Szövetsége által rendezett kiállításon. 15 képét mutatták be és elnyerte a „Villa Romana” díjat.
1906-ban megalakult az Osztrák Képzőművész Szövetség, amelynek 1912-ben ő lett az elnöke. 1910-ben részt vett a velencei biennálén, 1911-ben nyolc képével pedig a római Nemzetközi Művészeti Kiállításon, ahol az Élet és a halál című képével első díjat nyert. 1913-ban Münchenben, Budapesten és Mannheimben is volt kiállítása.
1917-ben a miniszter négyszer is elutasította kinevezését rendes tanárrá, ugyanakkor a Bécsi Képzőművészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választotta.
Egy agyvérzés félig lebénította, majd elkapta az akkoriban Bécsben tomboló spanyolnáthát és tüdőgyulladást, 1918. február 6-án hunyt el.[5] A hietzingi temetőben helyezték örök nyugalomra. Számos festménye befejezetlen maradt.
Klimt festményei napjainkban komoly összegekért cserélnek gazdát. 2003 novemberében Landhaus am Attersee képe 29 128 000 dollárért kelt el. 2006-ban pedig – megdöntve Picasso rekordját – Klimt Adele Bloch-Bauer I képét 135 millió dollárért vette meg a Neue Galerie New York. A képek felértékelődése komoly peres ügyekhez is vezetett, ugyanis számos kép korábban ausztriaizsidó családok tulajdonában volt – nem egyszer ők voltak a megrendelők vagy mecénások -, amit a nácik lefoglaltak. Az elmúlt években több jogos örökös kapta vissza így festményét.
2012-ben, születésének 150. évfordulójára Bécsben több kiállítással emlékeztek meg a művészről, ugyanilyen célból pedig július 14-én a Google cég egy speciális emléklogót, úgynevezett google doodle-t készített neki. „ (Wikipedia)
Iszaak Babel Odessza zsidónegyedében született és nevelkedett. Gimnáziumot, kereskedelmi iskolát végzett.
16 évesen franciául írta első elbeszéléseit, de ezek nem maradtak fenn. 1916-ban SzentpéterváronGorkij fedezte fel, közölte két novelláját. Számtalan foglalkozást kipróbált, volt tördelő-szerkesztő, riporter és élelmiszer-begyűjtő. 1920-ban Bugyonnij Első Lovashadseregében, a lengyel–szovjet háborúban vett részt tudósítóként és tolmácsként.
1921-ben ismét írni kezdett, elbeszéléseit Majakovszkij lapja, a LEF, illetve Alekszandr Voronszkij Krasznaja Nov(Vörös Ugar) című folyóirata közölte. Néhány év alatt adta közre azokat a novelláit – 1921–1925 között kb. ötvenet – melyeket később ciklusokba foglalt. Így jelent meg önálló kötetként a Lovashadsereg (először 1926-ban), illetve a négy elbeszélésből álló Odesszai történetek (1931).
1931–32-ben további kilenc elbeszélése jelent meg, nagy részük az 1925-ben publikált önéletrajzi jellegű Galambdúcom története és Az első szerelem című novellákhoz illeszkedik.
Két novelláját 1933-ban a cenzúra betiltotta, további kettő pedig 1934-ben jelent meg. Közben többször járt Nyugat-Európában, 1935-ben Párizsban felszólalt egy antifasiszta kongresszuson.
Utolsó négy elbeszélését 1937-ben publikálta. 1939 őszén novellaciklust készült megjelentetni Új elbeszélések címmel. Májusban azonban koholt vádak alapján letartóztatták, kéziratait elvitték, majd megsemmisítették.
Babel viszonylag keveset írt. Művei, elbeszélései önéletrajzi ihletésűek. Két alapvetően meghatározó élménye a gyermekkor és a polgárháború. Az író inkább a rövid novella mesterének tekinthető. Rendkívül sokat és precízen dolgozott alkotásain. Nem a mindennapi élet tipikus helyzeteit keresi műveiben, hanem különleges helyzetbe állítja a szereplőket. A novellákban keverednek a romantikus, fantasztikus, naturalisztikus és groteszk elemek.
Lovashadsereg (1926) című novellakötetével heves vitákat váltott ki az irodalmi életben. Maga Bugyonnij, a hadsereg vezetője is támadta az írót: a valóság meghamisításával és a sereg karikírozásával vádolta.”(Wikipedia)
„Iszaak Babel Odessza zsidónegyedében született és nevelkedett. Gimnáziumot, kereskedelmi iskolát végzett.
16 évesen franciául írta első elbeszéléseit, de ezek nem maradtak fenn. 1916-ban SzentpéterváronGorkij fedezte fel, közölte két novelláját. Számtalan foglalkozást kipróbált, volt tördelő-szerkesztő, riporter és élelmiszer-begyűjtő. 1920-ban Bugyonnij Első Lovashadseregében, a lengyel–szovjet háborúban vett részt tudósítóként és tolmácsként.
1921-ben ismét írni kezdett, elbeszéléseit Majakovszkij lapja, a LEF, illetve Alekszandr Voronszkij Krasznaja Nov(Vörös Ugar) című folyóirata közölte. Néhány év alatt adta közre azokat a novelláit – 1921–1925 között kb. ötvenet – melyeket később ciklusokba foglalt. Így jelent meg önálló kötetként a Lovashadsereg (először 1926-ban), illetve a négy elbeszélésből álló Odesszai történetek (1931).
1931–32-ben további kilenc elbeszélése jelent meg, nagy részük az 1925-ben publikált önéletrajzi jellegű Galambdúcom története és Az első szerelem című novellákhoz illeszkedik.
Két novelláját 1933-ban a cenzúra betiltotta, további kettő pedig 1934-ben jelent meg. Közben többször járt Nyugat-Európában, 1935-ben Párizsban felszólalt egy antifasiszta kongresszuson.
Utolsó négy elbeszélését 1937-ben publikálta. 1939 őszén novellaciklust készült megjelentetni Új elbeszélések címmel. Májusban azonban koholt vádak alapján letartóztatták, kéziratait elvitték, majd megsemmisítették.
Babel viszonylag keveset írt. Művei, elbeszélései önéletrajzi ihletésűek. Két alapvetően meghatározó élménye a gyermekkor és a polgárháború. Az író inkább a rövid novella mesterének tekinthető. Rendkívül sokat és precízen dolgozott alkotásain. Nem a mindennapi élet tipikus helyzeteit keresi műveiben, hanem különleges helyzetbe állítja a szereplőket. A novellákban keverednek a romantikus, fantasztikus, naturalisztikus és groteszk elemek.
Lovashadsereg (1926) című novellakötetével heves vitákat váltott ki az irodalmi életben. Maga Bugyonnij, a hadsereg vezetője is támadta az írót: a valóság meghamisításával és a sereg karikírozásával vádolta.”(Wikipedia)
Kétszer házasodott; mivel külföldi szerződése Olaszországhoz kötötte, 1996-tól itt élt. Itt ismerkedett meg első feleségével a római Federica Salvatorival, akivel 1998. augusztus 3-án házasságot kötött. A házasságból 1999. február 20-án egy leánygyermek született, akit Ginevrának neveztek el. Federicával később megromlott a kapcsolata, így elváltak.
2004-ben költözött vissza Magyarországra és Epres Panni manöken élettársa lett, akivel már 1994-ben megismerkedett, de akkor még nem fordult komolyabbra a kapcsolatuk. Visszatérése után viszont elmélyültek érzelmeik és élettársak lettek, kapcsolatukból két gyermek született. 2007. június 24-én született meg közös kisfiuk, Benedek Mór, 2009 augusztusában pedig kislányuk, Barka. Epres Pannival 8 év együttélés után 2010-ben kötött házasságot. 2014-ben üzleti vállalkozásba fogtak, társtulajdonosai lettek a budapesti Trattoria Gusto étteremnek. 2018-ban feleségével együtt a Magyar Turisztikai Ügynökség téli belföldi kampányarcai voltak a turizmus népszerűsítése érdekében. Jól beszélt angolul és olaszul, hobbija a vitorlázás és az olvasás volt.
Játékos-pályafutása
Ötéves korában került először kapcsolatba a sporttal, édesanyja vitte el úszni gerincproblémái miatt. Nagyon szorgalmas gyerek volt, szeretett úszni, de a labdajátékokat izgalmasabbnak találta. Édesapja, akinek jó barátja volt az olimpiai bajnok Csapó Gábor, bemutatta gyermekét barátjának, aki elvitte a Császár uszodába, a Csasziba és Kőnigh Györgyre bízta, aki az utánpótlással foglalkozott. Kőnigh remek edző volt és fantáziát látott a fiúban, így 8 éves korában az edző javaslatára bekerült a Központi Sport Iskolába, rövid nevén a KSI-be, ahol fiatalkori éveinek legnagyobb klubsikereit érte el 1980 és 1989 között. Itt összeismerkedett Varga Zsolttal és együtt jártak az edzésekre. Rendkívül szorgalmasak voltak, edzés után akár még két órán keresztül is gyakoroltak.
Tibort a KSI-ből az ÚTE igazolta le, bár mehetett volna más csapatba is, mégis ezt választotta. Középiskolai tanulmányait a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban végezte, majd sporttevékenysége okán, magántanulóként érettségizett itt. 1989-ben Ifjúsági Európa-bajnok lett, 1990-ben már a felnőttválogatottban játszott eredményesen, 1991-ben pedig a Junior Világbajnokság bronzérmese lett. Ugyanebben az évben a Testnevelési Főiskolán edzői oklevelet szerzett, 1993-tól pedig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakos hallgatója lett, ahol 2006-ban vehette át diplomáját.
2010 áprilisában Kemény Dénes szövetségi kapitány felkérte, hogy edzőként segítse a válogatott nyári felkészülését, ezután Kemény Dénes állandó segítőjévé vált. Játékos pályafutásának befejezése után az olasz Serie A-ban szereplő Camogli vezetőedzőjének kérték fel, de ez a lehetőség végül a Pro Recco gazdasági problémái miatt nem valósult meg. 2012-ben Kemény Dénes utolsó válogatott mérkőzésein Benedek irányította a csapatot a kispadról, majd 2013 januárjában kinevezték a férfi válogatott szövetségi kapitányává. Irányításával a csapat 2013-ban világbajnok lett. 2014-ben, Dubajban, ezüstérmet szereztek a vízilabda-világligában és a Budapesten rendezett Európa-bajnokságon is. 2014 augusztusában az Almatiban megrendezett Világligán, csapatával ezüstérmet szerzett. 2016. október 20-án bejelentette, hogy 2016. december 31-ével lemond a szövetségi kapitány posztról. 2020. május 1-jével pedig visszavonult minden vízilabdával kapcsolatos tevékenységtől.
Betegsége
Barátai szerint 2018-ban tudta meg, hogy súlyos beteg. Mindvégig harcolt azért, hogy életben maradjon és felgyógyuljon. Küzdelme 2 éven át tartott és ezalatt nagyon lefogyott, de szinte az utolsó pillanatig dolgozott, tanított. 2020. május 1-jével azonban lemondott minden vízilabdával kapcsolatos tevékenységéről, ekkor már nagyon beteg volt. Életének utolsó napjait az intenzív osztályon töltötte. Hosszan tartó, súlyos betegség következtében hunyt el 2020. június 18-án, alig egy hónappal a 48. születésnapja előtt Budapesten a Korányi Sándor utcai kórházban. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Magyar Olimpiai Bizottság és Budapest Főváros saját halottjának tekintette. Temetése kívánsága szerint szűk családi körben történt.
Emlékezete
2020 decemberében a total-waterpolo.com szakportál szavazásán az azt megelőző húsz év legjobb vízilabdázójának választották.
2021 júniusában avatták az emléktábláját, és a róla elnevezett sétányt az olaszországi Reccóban.
