VASS JUDIT
MINDEN
olyan, mintha.
Hasonló önmagához.
Minden, amit az ész
a nemlétig hámoz.
Kitépem, ami kín,
nem engedem, hogy fájjon.
Derengj tavaszi nap
a zsibbadt almafákon.
Zsibongjon, ami él,
földön, vízben, az égen.
S te maradj kívül Uram,
A meddő cselvetésen.
VASS JUDIT
SZAKASZD
amik még idekötnek
nem vagyunk része
soha a többnek
így van ez rendjén
ami mégis csak lennél
mindenek ellenére
akik még kérdezik
isten egyetlen érve
hogy nem létezik
szakaszd szét ezt is
aztán hagyjad másra
újszolgák jönnek
az ezutánra
VASS JUDIT
A HÜLYESÉGRŐL
AZ MAGYAR ÁFIUM
A tanárok pedig hülyék (velem együtt). Ugyan miben bíztok? Tényleg nem veszitek észre, hogy büntetendő ellenségek vagytok? „Csupa bolsevik” – ahogy több troll írta. Most emeltek 10%-ot. Gratulákok! 10 év tanítás után készhez kapsz 270 ezer nettót. Magamnak is gratulálok, mert 40 év tanítás után, 5 tankönyvvel a tarisznyában ugyanennyivel ballagtam nyugdíjba. 270 ezer nettó. Volt tanítványaim egy sima érettségivel sehova nem mennek el nettó 300-400 alatt.
A tanár – az magyar áfium.
VASS JUDIT
A HÜLYESÉGRŐL
Ajánlás
Hülyének bármikor, bárhol lehet lenni. A szerző sem kivétel. Nagy gyakorlattal bíró, idült lökött.
AZ MAGYAR HÜLYESÉGRŐL
Az magyar hülyeségről legjobb lenne régiesen írni, hiszen sok századnyi hagyománya van. De a mai olvasók többsége már Móriczot sem érti, ekként róva le kegyeletét a magyar közoktatás romjain. R.I.P.
A magyarok egy része szó szerint érti „A magyarok istenét”, pedig Petőfi, minden előzetes híresztelés ellenére sem hívő, sem nacionalista nem volt. Ez amolyan szólás, amit a köznyelvből átvett. De hagyjuk Petőfit nyugodni! Kétszáz éve született, mindössze huszonhat, azaz 26 évet élt a nagymagyar hülyeségben, és mégis az egyik legnagyobb költőnk.
A magyarok istene tehát amolyan szentségelésfajta volt Petőfi idejében, ma pedig megint jönnek onnan mélyről, akik hiszik, hogy a magyarságnak Isten által sugalmazott küldetése van. És az mi lenne? Pató Pál? Mai nagymagyarjaink ki nem mondottan a történelmi Magyar Királyságot sírják vissza, ezzel szédítik a szabadidejével mit kezdeni nem tudó, rögmagyart.
Hanem. Volt és van itt másmagyar hülyeség is. Az Európába, a civilizációba vágyó, azt itthon megélni akaró ismagyar. Szertenézett, s nem lelé. Maradt hát, mert mozdulni erőtlen, a falra kiakasztotta Goethét, Shakespeare-t, Bulgakovot, és búslakodott bele a nagymagyar éjszakába. A Duna csak folyt. köv.
VASS JUDIT VOJTINA Költőnk kései zsengeménye született, midőn utólag vette észre, hogy hiszen bent jár az 56. évbe’. No lám. Kapott is rögtön a számmisztikán, summázva leltárt hétre-nyolcra, magyarázva lírát bele az életrajzba, vastagon kenve a kor szellemével: csip-csup igazba történelmet képzel. Ámde ez zsenánt, végül is belátja: esse memorem … a dolgot magába’ nézzük tehát, mert hazudni rút. Megúszott forradalmat és világháborút, s cserébe csak azt kérték földi hatalmak: a status quot ne bántsd, s a dal megfoganhat. És nem sanyargat se kint, se bent túlságosan a törvény, előnyös paktum: még az is lehetsz, ami amúgy is lennél, feltéve, hogy. Ez persze bökkenő, de költőnk hallgatott, kapaszkodva a kényelmes sztoára, s ha fortyan is, csak fontolva járja szája, de áldoz, teát visz hajléktalanoknak, és mindnek gyűjt, akik a paktumon számon kívül maradtak.
VASS JUDIT
KÖDKÉPEK
A becsület szót hiába fel ne vedd,
nekem elég a fair play.
Lehet, hogy majomtól származom,
ha te Istentől lennél.
De ez csak elmeél, és annyira igaz,
mint neked a szitok, érvek helyett, ha az.
Nekem kevés a ködkép, tényt nekem, tényeket!
És biokémiát! Meg Isten-érveket!
Érved, ha van, legyen kétoldalas,
mint a zenit, amikor épp deles.
De ez csak elmeél, sznobul: premissza.
Ezek csak aforizmák ─ igazak oda-vissza.
Amúgy igazunk is lehet, mindent egybevéve,
de az igazság szart se’ ér, ha csak az elméd ködképe.
VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
HALNI LETT
Amúgy ez egy filozofikus mondat lehetne, ha az Antigonéról szóló esszében nem a „meghalt” szó helyett állt volna. Igen, mindannyian halni lettünk – előbb vagy utóbb. Mostanság leginkább a magyartanár.
Minden tiszteletem az általános iskolában tanítóké, különösen a magyartanároké, mert amit a tanterv elvár tőlük, teljesíthetetlen. Én nem is görcsölnék rajta. Minek egy általános iskolásnak a klasszicizmusról tanulni, vagy a fonémákról? Ezért aztán nyolc év sem elég, hogy az átlagos-jó képességű gyerek megtanulja a helyesírást, megtanuljon magyarul fogalmazni. Hagyjuk a „von Haus aus” olvasó, jól fogalmazó, ma már a kiemelkedő kategóriába tartozókat. Beszéljünk az átlagról!
Azt szokták mondani: „Ne magolj, mondd el a saját szavaiddal!”. „Attól mentsen meg az Isten!”− mondom én. Átlagos gimnáziumban tanítok, többnyire jó képességű gyerekeket – de a stílusuk! Honnan is tudnák, ha nem pallérozták az általános iskolában?
Igenis magoltatni kell az általánosban. Nem csak verseket, de leckéket is, hogy fejlődjön a szókincsük, a nyelvtanuk, a mondatfűzésük. Az anyanyelvet is halálunkig tanuljk, mint a jó pap. Sokáig nem vagyunk nyelvileg azon a szintem, mint amilyenen gondolkodunk. Ráadásul a memorizálás edzésben tarjta az agyat – a hosszú élet egyik titka.
Diákjaim állítólag rettegnek nálam felelni, mert megkövetelem a gördülékeny, kerek, egész mondatokat. Van, aki szerint ezzel nem hagyom kibontakozni az egyéniséget. Fenét nem. „Jót s jól!” – ahogy Kazinczy mondá.
Ülök a metrón, rám köszön egy hölgy. Tudom, hogy tanítottam, az arca azonnal ismerős, a névvel már bajban vagyok. Bemutatkozik: évfolyam, osztályfőnök, rendfokozat- rögtön beugrik. „Tanárnő, olyan hálás vagyok a szigoráért! Az egyetemen – a Műszakira járt− úgy irigyeltek a többiek, hogy folyékonyan tudok beszélni.”
Gergely – orvosit végzett – a messengeren segít informatika ügyben, s közben megjegyzi: „Nem is tudja, tanárnő, milyen előnyünk származott abból, hogy kerek, egész mondatokban tudunk beszélni.”
Magoltassatok nyugodtan! „Anyád nyelvét bízták rád a századok.” A zseni kicsit utálni fog, de te csak fogadd el őt is! A többségért pedig fütyülj a tantervre! Első a gyerek!
VASS JUDIT
EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY
MIKSZÁTHIA
Kedélyes cinizmus – ez maradt, ha az ember nem akar infarktust kapni Mikszáth Kálmán születésnapján.. Előveszi a pipáját, cigijét, rágyújt és nevet. Mit nevet! Vihog – ha nő. Röhög – ha férfi. Az anya vihog, az apa röhög.
Mit keseregjen az örökmagyar feudalizmuson, a csákmáték telhetetlenségén? Berendez magának egy kiseurópát a szobájában. Rendületlenül hiszi, hogy lesz feltámadás, pedig dehogy. De ott van az a magyar versekben kísértő „mégis morál”, amit egy kurzuslovag fogalmazott meg oly találóan Ady kapcsán. Vak tyúk is talál szemet. Mégis? Minek?
TGM
Valamikor a régmúltban egyetemistaként egy diákparlamenten üddögéltem elhűlve azon, hogy egyetemista társaim legfőbb gondja a menza szegényes választéka volt.
DE EKKOR
felállt egy fekete, szakállas fiatalember, és azt mondta volt: „ Miről beszélünk? Amíg erről az egyetemről (ELTE) diplomát kaphatnak olyanok, akik nem olvasták végig az Isteni Színjátékot és Spinózát, miről beszélünk?” Kérdeztem, ki ez? Senki nem tudta. Később azonosítottam be: Tamás Gáspár Miklós. Valaki azt írta a nekrológjában, hogy TGM-et olvasni megsemmisülés, az ember szembesülhet a műveletlenségével. Persze, kapkodott, odavágott, néha türelmetlenül. Joga volt hozzá. Européer magyar volt.
És most itt vagyunk Miszáthiában – az országyűlésben kvaterkázó, mutyizó mamelukok országában, amit időnként Magyarországnak hívnak.
Az urak pipázgatnak. Nekik dolce vita, nekünk, parasztoknak ősiség, turulaltáj vagy keresztény etika.
Menjetek el Horpácsra, üljetek le az öreg mellé, aki nem kérte a grófi címet, megmaradt Mikszáthnak, és megírta a legelkeseredettebb magyar regényt, a Különös házasságot és a legvérfagyasztóbbat: Két választás Magyarországon.
Mikszáthia. Móriczia. Rokonok. Hányszor kell még megírni? „Az ember annyi sivatagra jut.”
Mikor lesz ebből a sarat dagasztó, urakverte provinciából… mi is? Soha. Mégis?
BÖLÖNI FARKAS SÁNDOR
író, utazó
1795. január 15.
Hatvany Lajos írt hiánypótló munkát Bölöni Farkas Sándorról, az utazóról, aki megírta az Utazások Észak-Amerikában c. könyvét 1834.
„Bölöni Farkas nem volt burzsoá, hanem a szó 1789-es francia értelmében citoyen. Példás fajképére, manapság fájva gondolunk, midőn a magyar nemesség polgárosodásának Bölöni Farkassal oly szerencsésen kezdett történelmi folyamata, mindannyiunk kárára, oly siralmasan megakadt. Mert most ép ellenkező, utálatos folyamatnak vagyunk szemtanui; látnunk kell az önérzetnélküli burzsoáziát, mely mindenáron a kiváltságos osztály tagjaihoz igyekszik alkalmazkodni. Végül odajutottunk, hogy akadt a magyar irodalomnak olyan egyetemi tanárja, ki népnemzeti irodalmunkat az úri kurzus kedvéért, mint úri irodalmat ünnepli. Ami csak annyiban igaz, hogy irodalmunknak az úri osztályhoz tartozó jelesei mint Kisfaludy Károly, Kölcsey, Vörösmarty, Eötvös József, Kemény báró, Ady Endre, – mindannyian osztályuk ellen fordult urak voltak. A szellemtörténeti iskola hisztorikusai pedig, hirhedt programmkönyvükben, Kazinczytól kezdve Kölcsey Ferencig, Wesselényi Miklóstól Széchenyi Istvánig, a magyar középosztályért és a dolgozó népért küzdő, minden nagy reformer szenvedéseire fittyet hányva, a régesrég elévült hűbérúri kiváltság, hetykén félrecsapott jelképének, a zergetollas, zöldkalapnak parlagi kultuszát hirdetik.”
(Hatvany Lajos: Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát. 1934.)
http://mek.oszk.hu/00600/00667/00667.htm
„Bölöni Farkas Sándor (Bölön, 1795. január 15.[* 1] – Kolozsvár, 1842. február 2.[* 2]) író, műfordító, utazó, művelődésszervező, a Magyar Tudós Társaság levelező tagja.
„Országosan nagy hatást tett UTAZÁS ÉSZAK-AMERIKÁBAN című útirajza (1834), amely egy éven belül két kiadást ért meg, és a reformkori politikusok kézikönyvként forgatták; ennek köszönhetően nyerte el az Akadémia levelező tagságát…
1830. november 3-án útnak indulhatott. Pest, Pozsony, Bécs, München, Augsburg, Stuttgart, Karlsruhe, Strasburg után 1830. december 2-án érkezett Párizsba, ahol egészen 1831. március 23-áig időzött, és a város nevezetességeinek felkeresése mellett élénk figyelmet szentelt a politikai megmozdulásoknak is. Lüttich és Brüsszel után Londonban, illetve Angliában és Skóciában több mint három hónapot töltött, majd július 27-én hajóra szállt Amerika felé, ahova szeptember 3-án érkezett meg.
A liberális eszmék iránt rajongó Bölöni az új világ jogintézményeit lelkesedéssel tanulmányozta, csupán a rabszolgaság gyakorlatán ütközött meg. Európába 1831. december 14-én ért vissza… „
Irodalmi pályáját műfordítóként kezdte, Döbrentei Gábor és Kazinczy Ferenc nagy reményeket fűztek indulásához, azonban irodalmi munkássága torzóban maradt. Az általa elsőként magyarra fordított Az ifjú Werther gyötrelmei csak a 21. században jelent meg. Kancelláriai tisztviselőként sem futott be kiemelkedő pályát, szervezőmunkájával azonban maradandó nyomot hagyott Kolozsvár közművelődésében. Országosan nagy hatást tett Utazás Észak-Amerikában című útirajza (1834), amely egy éven belül két kiadást ért meg, és a reformkori politikusok kézikönyvként forgatták; ennek köszönhetően nyerte el az Akadémia levelező tagságát.
1805. szeptember 2-án kezdte tanulmányait a kolozsvári unitárius kollégiumban, majd 1812. szeptember 1-jétől 1815. június 20-áig ugyanitt „tógás diákként” filozófiát és teológiát tanult. Diák korában a színház ejtette bűvöletbe, megismerkedett Wándza Mihállyal, a kolozsvári színház igazgatójával, és maga is játszott kisebb szerepeket. Amikor a kollégiumban emiatt megbüntették, bujdosásnak indult, és színésznek vagy katonának akart állni, végül azonban jobb belátásra tért, és visszatért a tanuláshoz. 1815 tavaszán megpróbált felvételt nyerni a bécsi testőrséghez; az év folyamán több levelet is írt ez ügyben pártfogókat keresve. Ugyanebben az évben ismerkedett meg Döbrentei Gáborral, aki ebben az időben az Erdélyi Múzeumot szerkesztette. Döbrentei nagy lelkesedéssel fogadta az ifjú írójelöltet,[* 5] és levélben beajánlotta Kazinczy Ferencnek. Kazinczy szintén egy kiváló írói pályafutás kezdeteként értékelte Bölöni addigi munkáit, és verset írt a tiszteletére.[* 6] Döbrentei kéziratokat kért Bölönitől az Erdélyi Múzeum számára, ám ő még nem tartotta műveit kiadásra érettnek. Döbrentei és Kazinczy ajánlására Wesselényi Miklós vendégül látta az anyagilag nélkülöző fiatalembert; innen kezdődött Wesselényi és Bölöni barátsága. Bölöni Farkas részt vállalt az Erdélyi Múzeum szerkesztésében, fordítások elkészítésében, illetve a folyóirat terjesztésében.[2]
1815. október 1. és 1816. július 20. között jogot tanult a kolozsvári királyi líceumban. 1816 nyarán Kazinczy két hónapos erdélyi utazása során személyesen is megismerkedett Bölönivel, akire a találkozás nyomasztóan hatott, mert saját magát méltatlannak látta az irodalmi munkásságra. 1816. november 25. és 1817. március 17. között Wesselényi Miklóssal együtt a marosvásárhelyi ítélőtáblán folytatott joggyakorlatot. Mivel közben 1816. január 25-én a főkormányszék értesítette a háromszéki tisztséget, hogy a királyi testőrségnél nincs üresedés, Bölöni Farkas 1817. április 17-én a kolozsvári főkancellárián tiszteletbeli jegyzőséget vállalt. 1817-ben lefordította Schiller Don Carlos című drámáját, 1818-ban pedig Goethe: Az ifjú Werther gyötrelmei című levélregényét.[3]
1819 márciusában Döbrentei javasolta, hogy dolgozza át jambusokba a Don Carlos-fordítást, melyet több más fordítással együtt szándékozott megjelentetni.[* 7] Ezt az ajánlatát decemberben, Trattnerrel való egyeztetését követően megismételte azzal, hogy helyette a Stuart Mária című drámát is választhatja, és a kiadótól 100 aranyat fog kapni tíz ívért. Végül sem ezek a fordítások, sem Madame de Staël 1821-ben lefordított Corinne-ja nem jelentek meg nyomtatásban; Trattner 1825. február 25-án Döbrentei közvetítésével értesítette Bölönit erről.[* 8][4]
1821-ben ismét megpróbálkozott Bécsben, ezúttal a katonai bíróságra próbált gyakornokként bejutni, ennek érdekében Pesten jogi vizsgát tett Vuchetich Mátyásnál, de nem járt sikerrel. Megpróbálkozott azzal is, hogy Pesten szerezzen nevelői állást, de ez a terve sem vált be, így kénytelen volt hazatérni.[5] 1821. július 24-én Bölönit az erdélyi kormányszéknél napidíjas írnokká nevezték ki; ezzel szerény, de biztos megélhetéshez jutott. 1822-ben javaslatot tett egy kolozsvári „dolgozó-ház” megalapítására. 1825. június 1-jén ötödik fizetési osztályú írnokká nevezték ki, ami évi 250 forintos jövedelmet jelentett. 1825. július 1-jén hét hivatalnoktársával megalapította a Gondoskodó Társaság nevű önsegélyező egyletet, vagyis a legelső[6] magyar takarékpénztárat. 1828-ban hozzáfogott Erdély történetének megírásához, de ebből csak 63 oldallal készült el. Ugyanebben az évben egy barátjával közösen átvenni szándékoztak a Közhasznú Jegyzések kiadását Pethe Ferenctől, de erre nem került sor. Azt is tervezte, hogy utazást tesz az Orosz Birodalomba, a magyarral rokon népek felkutatására. 1829. január 28-án levélben javasolta gróf Lázár Lászlónak, Erdély kancellárjának egy erdélyi múzeum létrehozását, de pártfogók híján az elgondolás visszhang nélkül halt el. 1829 tavaszán Bánffy József meghívására Bonchidára utazott gyógyulni; itt ismerkedett meg élete nagy szerelmével, az általa „havas violá”-nak nevezett Polz Jozefinával,[* 9] aki német nevelőnőként dolgozott. 1830. február 2-án negyedik fizetési osztályba sorolták át, évi 300 forint fizetéssel, és ebben a státusban maradt nyolc éven át. A hivatali mellőztetés és közművelődési törekvéseinek kudarca gyakran felhősítették el kedélyállapotát.[7]
1830 tavaszán útlevelet kért báró Jósika Józseftől, a gubernium elnökétől, hogy egészsége helyreállítására Béldi Ferenc kíséretében Itáliába, Franciaországba és Angliába utazhasson;[* 10] kérelméhez csatolta a Kolozsvár város főorvosa, Barra Imre által kiállított igazolást. Jósika pártfogásával sikerült megkapnia az utazáshoz az engedélyt, illetve másfél évi szabadságot, így 1830. november 3-án útnak indulhatott. Pest, Pozsony, Bécs, München, Augsburg, Stuttgart, Karlsruhe, Strasburg után 1830. december 2-án érkezett Párizsba, ahol egészen 1831. március 23-áig időzött, és a város nevezetességeinek felkeresése mellett élénk figyelmet szentelt a politikai megmozdulásoknak is. Lüttich és Brüsszel után Londonban, illetve Angliában és Skóciában több mint három hónapot töltött, majd július 27-én hajóra szállt Amerika felé, ahova szeptember 3-án érkezett meg. A liberális eszmék iránt rajongó Bölöni az új világ jogintézményeit lelkesedéssel tanulmányozta, csupán a rabszolgaság gyakorlatán ütközött meg. Európába 1831. december 14-én ért vissza, Bécsbe 1832. január 15-én, és valamikor ezután Kolozsvárra is megérkezett. Amíg úton volt, Polz Jozefina – akivel utazása előtt összekaptak – eljegyezte magát az amerikai Joseph Swainnel, és 1832 májusában jegyesével Amerikába utazott.[8] Röviddel hazaérkezése után, 1833. április 6-án báró Miske József, erdélyi kancellár Ferenc magyar király megbízásából tájékoztatást kért a zavarkeltéssel és zendülési hajlandósággal vádolt utazóról Jósika Jánostól, ő azonban elhárította róla a gyanút „szorgalmas és rendes egyénként” jellemezve Bölöni Farkast, aki „mindenkor nyugodtan és kifogástalanul viselkedik.”[9]
1833-ban guberniumi fogalmazónak nevezték ki évi 400 forint fizetéssel.[* 11] Ugyanebben az évben a kezdeményezésére 173 részvényessel megalakult a kolozsvári Casino, amelynek célja a közművelődés elősegítése és a nemzeti érzés terjesztése volt. A kaszinó alapszabályát és „javallatkönyvét” Bölöni dolgozta ki, és betöltötte a jegyzői tisztséget is. 1835-ben igazgatónak választották meg, ő azonban ezt elutasította. A kaszinó célkitűzéseit anyagilag támogatta a részvényesi kötelező befizetéseken felül is.[10]
1833. májusban Polz Jozefina gyermekágyi lázban elhunyt; a hír júliusban ért el Kolozsvárra. Bölöni mélyen megrendült, és naplójában a következő években is megemlékezett az évfordulóról.[11]
1834-ben az ő javaslatára indult meg az alsóbb társadalmi rétegek művelődését szolgáló Vasárnapi Újság című néplap, Brassai Sámuel szerkesztésében; az induláshoz szükséges költségvetést ő készítette, és anyagilag is támogatta a lapot. Ugyanebben az évben kezdeményezésére az addig zárt körű vívóiskola részvénytársasági formájú nyilvános vívóintézetté vált; a Bölöni készítette alapszabály értelmében minden alapító ajánlhatott egy fiatal, szegény diákot, aki ingyen tanulhatott vívni.[12]
Utazásainak leírásával 1833–1834 fordulóján készült el, és elküldte véleményezésre Döbrenteinek és Wesselényinek. Barátai tanácsára a hazai cenzúra miatt először Lipcsében próbálta kiadatni, de nem járt sikerrel, mert az országba behozott magyar nyelvű könyveknek át kellett menniük az itthoni tartalmi ellenőrzésen, és a kiadó nem akarta vállalni a hosszú ideig tartó és bizonytalan kimenetelű eljárás finanszírozását. Végül az elnézőbbnek ítélt erdélyi cenzúra engedélyével 1834. június 30. és július 25. között Kolozsváron nyomtatták ki, Méhes Sámuel református professzor, könyvcenzor tanácsai alapján számos szöveghely kihagyásával, Szabó János apát jóváhagyásával.[* 12] A mű, amelynek VIII. fejezete tartalmazza az amerikai függetlenségi nyilatkozat magyar fordítását, feltűnést keltett, és nagy sikert aratott; 1834-ben a Jelenkor melléklete, a Társalkodó is közölt belőle részleteket. Széchenyi István levélben fejezte ki elismerését a szerzőnek, akit aztán a Magyar Tudós Társaság 1834. november 8-án levelező taggá választott, és 1835. január 18-án a közép-szolnoki kaszinó ezüst bilikommal tüntetett ki. A második kiadás nyomtatása 1835. márciusban fejeződött be, majd a mű még abban az évben tiltólistára került, és 1836-ban Habsburg–Estei Ferdinánd guberniumi elnök vizsgálatot indított annak kiderítésére, hogy egyáltalán hogyan jelenhetett meg. 1835-ben elnyerte az év legjobb munkájának ítélt 200 aranyas akadémiai jutalmat; Bölöni a pénzt alapítványként visszajuttatta az Akadémiának. A polgárosodás eszméit hirdető útleírás nagy hatást gyakorolt az országgyűlési ifjúságra, a reformkor politikusai kézikönyvként forgatták.[13]
Az 1834. június 27–28-i erdélyi országgyűlés ítélőmesteri állásra javasolta, a kinevezése azonban valószínűleg nem történt meg, mert 1835-ben ismét a mellőztetéséről írt.[14] 1836. április 6-án a kolozsvári játékszín tollvivő titkárává nevezték ki. Energikusan látott neki a színház ügyeinek rendbetételéhez, előkészítette és jegyzőkönyvezte a felügyelő bizottság üléseit, gondoskodott a játékrendről, leltárt állított fel a színház vagyonáról, gondoskodott a bérleti szerződésekről és az épületről, javaslatot dolgozott ki a finanszírozásról.[* 13][15]
1835-ben kezdett megromlani a Döbrentei Gáborhoz fűződő kapcsolata, majd 1838-ban huszonhat évi barátság után Döbrentei véglegesen elfordult tőle. A szakítás – naplójának tanúsága szerint – Bölönit fájdalmasan érintette.[16]
1838. szeptember 12-én fogalmazónak nevezték ki. Ugyanebben az évben, amikor tizenegy céh panaszt tett Marosvásárhely városa ellen „közjavak helytelen kezelése s a tisztviselők által gyümölcsöztetés nélkül használása, a város activ követeléseinek hanyag felhajtása, tőkéinek elegendő kezesség nélkül kiadása s több ily visszaélések és mulasztások” miatt, Bölönit bízták meg a kivizsgálásával. A vizsgálat 1840. július 25-étől 1841 január 3-áig tartott, és több rendben megállapította a panaszok jogosságát.[17]
Ekkoriban már sokat betegeskedett, 1837-ben Váradra, 1838-ban Borszékre, 1839-ben ismét Váradra utazott egészsége helyreállítására; 1841-ben már nem tudott kezelésre utazni. A halál gondolata korán foglalkoztatta: 1835. május 2-án készítette második, 1841. augusztus 22-én harmadik végrendeletét. 1842. február 2-án elkészítette negyedik végrendeletét is, és aznap meghalt tüdőbajban. Könyveit, gyűjteményeit, és a Gondoskodó Társaságnál összegyűjtött tőkéjét kamatokkal a kolozsvári unitárius kollégiumra hagyta. Sírja a házsongárdi temető unitárius részében található; közadakozásból állított neogótikus síremlékét Kagerbauer Antal tervezte.
https://hu.wikipedia.org/…/B%C3%B6l%C3%B6ni_Farkas_S%C3…
