„Légy csak egyszerű, jó, tiszta, komoly,… tántoríthatatlanul kötelességtudó. Arra törekedj, hogy az maradj, amivé a filozófia igyekezett tenni. Tiszteld az isteneket, segítsd embertársaidat. Rövid az élet. A földi lét egyetlen gyümölcse a tiszta érzésvilág és a közérdekű tevékenység.”
(Marcus Aurelius: Elmélkedések)
Imperator Caesar Marcus Aurelius Verus Augustus, általánosan elterjedt néven Marcus Aurelius császár, született Marcus Annius Catillius Severus (Róma, 121. április 26. – Vindobona vagy Sirmium, 180. március 17.) – a Római Birodalom császára (161 – 180), sztoikus filozófus, író. A Pax Romana utolsó császára.
Élete
Családja és ifjúkora
Apja Marcus Annius Verus, praetor, Antoninus Pius császár feleségének fivére, anyja Domitia Lucilla. Előkelő hispániai (Baetica provincia, Ucubi kisváros), konzuli család (Annius) fia, az Antoninusok császári házának rokonságához tartozott.
Édesapja korán meghalt, nagyapja nevelte és kisgyermek korától Róma leggazdagabb, patriciusok lakta részén (Collis Caelius) élt. – Fiatalon Hadrianus császár kedvelte tehetségéért, művelődési készségéért, igazságra törekvéséért, tetterejéért. – Kora gyermekkorának tanítói után tanárai közt volt Diognetus, Alexander Cotiaeum, Trosius Aper és Tuticius Proculus. Bölcseleti (retorikai) tanulmányokkal foglalkozott Herodes Atticus, Marcus Cornelius Fronto és Junius Rusticus vezetésével. Görög nyelvre, irodalomra Aninus Macer, Caninius Celer és Herodes Atticus oktatták, míg filozófiából Quintus Junius Rusticus és Apollóniosz Chalcedon személyes ismertsége volt rá a legnagyobb hatással. Formális tanulmányait a jogtudomány megismerésével fejezte be. Műveltségével – különösen görögtudásával – korának arisztokrata fiataljai közül is kiemelkedett.
Már hatéves korában – Hadrianus ajánlásával, szokatlanul fiatalon – a lovagrend (Ordo equester) tagja lett (127), majd – ugyancsak kivételezett módon – bekerült a Salii papi kollégiumba (128), ahol az évente sorra kerülő ünnepségeken nagyon komolyan teljesítette feladatait, amikre később is megelégedéssel, örömmel emlékezett vissza.
Kora ifjú éveit Rómán kívül, a Birodalom határán vagy vidéken igazgatási munkával, a helyi ügyek intézésével töltötte. Amikor visszatért a városba (135), fiatal arisztokratákkal és a császári család tagjaival együtt dolgozott a Róma városának, kikötőinek, valamint a város környékének alapvető hatósági ügyeit intéző prefektusi hivatalban, részt vett vallási ünnepek megszervezésében is. Ezzel a munkával gyakorlatában ismerte meg a közigazgatás szinte minden területét, feladatát. – Quaestor (139), majd konzul (140) volt, de megismerkedett a Birodalom pénzügyeivel és a pénzügypolitikával is (triumvir monetalis). Végül Tribunicia potestas lett (147).
Hadrianus halála után Antoninus Pius, Hadrianus kívánságát teljesítve, Lucius Verussal együtt adoptálta (138). A következő években magas tisztségeket töltött be, és 145-ben feleségül vette a császár lányát, Faustinát (Annia Galeria Faustina II – 130–176). Fogadott apjának, apósának hű és meghitt fiaként/barátjaként osztozott az uralkodás gondjaiban, és jártasságot szerzett a császári hatalommal járó feladatok megoldásában.
Miután megismerkedett a sztoicizmus eszméivel, azoknak megfelelően igyekezett élni. Így lett a sztoicizmus egyik legjelentősebb római képviselője. Császárként, a birodalmat ért súlyos csapások alatt is bátorságával, kötelességei kitartással történő teljesítésével, ha kellett az egyéni örömökről való lemondással, önmegtartóztatással, sokszor kimerülten és kételkedve, a konfliktusokban a természet törvényeinek megfelelően rendezett élettel, az emberi életben a tökéletesség felé törekedve is a sztoikus erényeket követte, azoknak szentelte magát.
„Szerezd… meg magadnak azt, ami… tőled függ: légy őszinte, méltóságteljes, munkabíró, ne hajhászd az élvezetet, ne elégedetlenkedj sorsoddal, légy kevéssel beérő, jóindulatú, szabad, komoly, keresetlen, nagylelkű. Nem érzed-e, hogy mennyi mindent meg tudnál szerezni, amire nem hozhatod fel kifogásnak az alkalmatlanságot, a rátermettség hiányát? Te pedig szántszándékkal alatta maradsz a mércének? Vajon a rátermettség hiánya kényszerít rá, hogy zúgolódj, az élethez görcsösen ragaszkodj, hízelegj, testi állapotodat okold, hogy tetszelegj, hogy komolytalan légy, hogy lelkednek annyi nyugtalanságot okozz? Nem!, az istenekre nem! Mindezeket a hibákat már régen levetkőzhetted volna, s legföljebb csak azzal vádolhatnának, hogy valóban lassúbb, nehezebb felfogású vagy. Ezen is segítened kell azonban gyakorlással, s nem szabad elnézned magadnak ezt a mentségedet, vagy éppen tetszelegned benne.”
Társuralkodó
Amikor Antoninus Pius meghalt (161. március 7.), zökkenőmentesen és osztatlan támogatással vette át a hatalmat, úgy, hogy Lucius Verus lett a társuralkodója. Sokat tettek a Rómában kitört éhínség enyhítésére, lecsendesítették a Germania Inferior és Britannia provinciákban kitört lázadásokat.
A közös uralkodást többek között a katonai igények is indokolták, mivel uralkodásának egész időtartama alatt a Birodalom háborúkat viselt különböző külső ellenségekkel. A csapatok irányítását nagy tekintélyű személyre kellett bíznia, hiszen a császár egymaga egyidejűleg nem vezethette a germánok és a Pártus Birodalom támadásai elleni harcokat. Tábornokot sem nevezhetett ki a római légiók vezényletére; a korábbi népszerű katonai vezetők, mint például Julius Caesar vagy Vespasianus arra használták a katonaságot, hogy megdöntsék a fennálló hatalmat, és magukat választassák meg császárnak. Ő úgy oldotta meg a problémát, hogy Verust elküldte a keleti légiók élére. Verus elég tekintélyes volt ahhoz, hogy biztosítsa a csapatok lojalitását, ugyanakkor elég hatalmas volt ahhoz, hogy keveset nyerjen az ő megdöntésével, az egyedüli, az önálló császári hatalommal. A terve bevált; Verus hűséges társa maradt a pártus-hadjárat után bekövetkezett haláláig.
A társcsászárság emlékeztetett a római köztársaság politikai berendezkedésére, amely nem engedte meg, hogy egyetlen személy birtokolja a legfőbb hatalmat.
Háborúi
Uralkodása szakadatlan háborúkkal telt el. A támadó pártusok elleni hadjáratot (162–166) tábornokai vitték sikerre. A keletről hazatérő sereg azonban pestist hurcolt magával, amely fertőzésével szörnyű pusztítást végzett az egész Birodalomban. Eközben a Dunán átözönlő germán törzsek feldúlták az észak-itáliai Opitergiumot. Megostromolták Aquileiát, és városáig nyomultak előre, ahonnan csak súlyos harcok árán sikerült őket visszaverni. Győzelmét Rómában emlékoszlopon örökítették meg. Lucius Verus halálát (169) követően egyedüli uralkodóként fogott hozzá Pannonia védelmi problémájának megoldásához.
A hadi költségek fedezésére elárvereztette a császári kincstárat és gondosan készülve indult Pannoniába. A harcok nagy kiterjedésű frontszakaszon és különböző helyeken folytak. Előbb a markomannok és kvádok, egy évre rá pedig a szarmaták, jazigok ellen győzött (170–174; 175).
Ellenségeit a Birodalom érdekeinek megfelelő békére kényszerítette. Az esetleges újabb támadások ellen katonasággal erősítette meg a határon épített védelmi rendszer (limes) táborait. A térség tartós rendjét úgy is biztosítani remélte, hogy a határtartományokba idegeneket telepített. A telepeseknek olyan jogokat adott, amelyek alapján azok colonusok lettek. Ezzel hozzájárult a dunai provinciák gazdasági megerősödéséhez, városaik fejlődéséhez.
Tervezte, hogy a Dunától, Pannonia és Noricum provinciáktól északra (a mai Nyugat-Szlovákia a morva területekkel) és keletre, Pannóniától Dacia provinciáig (a Duna–Tisza köze és a Tiszántúl egy része) új provinciákat létesít (Markomannia, Sarmatia). Elképzelésében megakadályozta, hogy Avidius Cassius, szíriai helytartó – a pártus háborúban jeleskedő egyik vezére, majd az egyiptomi pásztorok agrárjellegű felkelésének leverője (172) – fellázadt Róma ellen. Emiatt a pannóniai hadszínteret, térséget el kellett hagynia, terve realizálását fel kellett függesztenie, s a keleti tartományokba kényszerült menni. Cassius gyorsan elvesztette hívei támogatottságát, s azok a császári légiók odaérkezése előtt megölték őt. A Dunához ismét határsértések szólították (177). Carnuntumnál újra megverte a kvádokat (178), de a terület teljes pacifikálását ezúttal sem sikerült befejeznie. Váratlan halála miatt szándéka – a Birodalom határvidékei tartós békéjének biztosítása – soha sem valósult meg.
Viszonya a keresztényekhez
Uralkodása első időszakában a keresztények békében élhettek, számuk egyre nőtt. Környezete azonban a háborúkért, az éhínségért és a pestisért a keresztényeket tette felelőssé, ezért elindította a 4. keresztényüldözést (176), amely a birodalom egészére kiterjedt. A rangosabbakat száműzték, a többieket kivégezték. Rómában Justinianus vértanú (100–165), Lugdunum Sequanorumban (ma Lyon) 48 keresztény (177), Pergamonban Karposz, Papülosz és Agathoniké lett az üldözés áldozata (161 és 169 között a későbbi történetírók szerint). Nincsenek biztos, megbízható adatok a császársága idején történt üldöztetés pontos helyeiről, illetve az áldozatok számáról.
Halála
A markomannok és kvádok ellen indított második hadjárata végén, talán pestisben halt meg Vindobona (a mai Bécs) vagy Sirmium városában (180. március 17.). Hamvait hazavitték Rómába és azokat Hadrianus mauzóleumába (a mai Angyalvár) temették el.
Hajlamai ellenére sok háborút kellett viselnie, különösen kormányzása elején gondoskodott népei jólétéről, részint jó törvények, részint a törvényszékek szaporítása által; maga is részt vett a szenátus ülésein, amelyet nagyra becsült, s jelentékenyebb hatáskörrel ruházott föl, mint elődei. Gyűlölte a tékozlást, igen takarékosan élt.
Utódai és történelmi öröksége
Lelkiismeretes, önzetlen, alkotmánytisztelő uralkodó volt. Nem rajta múlott, hogy uralkodása végére a pestis és a súlyos háborúk következtében a birodalom erőforrásai kimerülőben voltak. Az utódlást sikerült ugyan fia, Marcus Aurelius Commodus Antoninus számára biztosítania, akit még életében társuralkodójává választott (177), a választás azonban elég balszerencsés volt, mert Commodus sem a politikában, sem a hadviselésben nem volt járatos; ezenkívül önző is volt. Sok történész úgy véli, hogy Róma hanyatlása Commodus alatt kezdődött. Ezért gyakran úgy tartják, hogy Aurelius halála volt a Pax Romana vége.
Önéletírása
Napjainkban Elmélkedések címen publikált írásai (XII „könyv” – fejezet) a világirodalom legolvasottabb művei közé tartoznak. A görögül írt aforisztikus naplójegyzetekben gondolkodása a sztoicizmus és a neoplatonizmus filozófiája szellemiségét tükrözi. Platonizáló sztoicista. Erkölcsiségét a szolgálat és kötelességteljesítés határozta meg, ezért is különösen értékes, tanító tartalmakat fogalmazott meg minden korszak fiataljainak.
„A mű fennmaradt formájának kialakulásáról semmi közelebbit nem tudunk. Marcus említi, hogy fiatal kora óta készített jegyzeteket olvasmányaiból… ezek közül kerülhetett az Elmélkedések-be, ugyanígy a hozzájuk és más olvasmányaihoz esetleg korábban fűzött gondolatai is. A II. és III. könyv felirata megmondja, hogy táborban, a Garam partján, illetve Carnuntumban… a Duna mellett készült… elejtett történeti utalás… a szarmata háborúk éveire mutat. Mindez azonban csak nagyjából határozza meg az Elmélkedések keletkezési idejét. A császár nem művet akart alkotni, csak gondolatait rögzítette alkalmanként a maga számára, semmi nem bizonyítja, hogy ezeket ő rendezte jelenlegi sorrendjükbe, hogy az egyes könyvek anyagát ő állította össze és sorolta egymás után, még kevésbé azt, hogy a gondolatok és a könyvek jelenlegi egymásutánja keletkezésük rendjét mutatja. Egyes részeket… valószínűleg azzal az igénnyel fogalmazta meg, hogy mások is olvassák, de bizonyos, hogy egyiket sem szánta nyilvános közlésre. Írnokai vagy családja révén kerülhettek nyilvánosságra, és eldönthetetlen, volt-e egyáltalán magának a szerzőnek szerepe, és ha igen, mennyi, a könyv jelenlegi formájának kialakításában… Az I. könyv kivételével egyik sem egységes, folyamatos írás, legföljebb kisebb-nagyobb gondolatcsoportok függenek össze szorosabban… A tizenkét könyvre való beosztásról sem biztos, hogy Marcustól, illetve a mű ókori kiadójától származik… a forma… azt tükrözi, hogy olyan feljegyzésekről van szó, amelyeket szerzőjük legalábbis túlnyomórészt kizárólag a maga számára írt…”
https://hu.wikipedia.org/wiki/Marcus_Aurelius_r%C3%B3mai_cs%C3%A1sz%C3%A1r
Be First to Comment