EGY

EGY

ideig az én

hasonlít önmagára

de aztán szőni kezd

a gének álruhája

halottak burjánzó

körme-lelke

lemásolt ráncok

hajolnak tükreinkre

úgy járnak-kelnek

ezen a más világon

hogy ami fájt

nekünk is fájjon

s ki tudja milyen

rétegekből törnek

torkunkra-szemünkre

érthetetlen könnyek

egy idegen arc

honnan ismerős

s mért hogy az agy

nem törli őt

a tereket-időket

össze ki kuszálja

s mért hogy az én

nem fér önmagába