A SZÍNÉSZ

VOJTINA ÖRÖK

A SZÍNÉSZ

verdesett,
szinte késégbe esve:
egy pillanatra csak,
hogy magához kösse
az álmos publikumot.

Úgy tetszett, 
mindent tudott,
s elhagyta minden:
a csendölő gesztusok,
az ajtókilincsen 
felejtett ujjak
idegjátéka,
a leejtett-felhajított hang,
a néha
félbehalkított mondatok
kopogva döngtek vissza

a fényfüggönyön onnan,
lidérces kopogás
a sminkelt unalomban.

Érzed,
és meg nem magyarázod.
Belőle, 
vagy belőlünk hiányzott
valami tegnap este.
Talán csak  „a rész 
nem osztható egésze,”
vagy csak
az istenek untak ránk,
s a mágiának vége.