MUKINAK

EGY MEG NEM ÍRT EMLÉK

MUKINAK,

egy Weöres-versért cserébe,

amit háromévesen szavalt nekem

Bóbita, Bóbita épít,

és nem képzelt, üres telken,

de nincs térkép, amelyen

megmutatható.

Nem baj, összetartják rímek,

néhány ráakasztott szó.

Homály és rímek tánca benne,

szó ez, rímekbe szedve,

úgy hívjuk: költészet,

más néven: haza.

„hitetlenség, bamba önzés, baromi sóvárgás és hátsó gondolatok és harag és méreg és nyúlós melankólia. Nevetséges? Egy pillanatig sem tagadom. Jaj annak, aki ezen nem nevet. De jaj annak, aki nevet rajta.” (Hamvas Béla: Karnevál)

Nem tudom, fiam, ezt majd itthon vagy máshol szűri le keserű tapasztalatként, amin mégis nevetni lehet, ha az ember valahogy nem találja Bóbita ködfalát. Mert nem találja, pedig van. Írva van. És táncolni lehet rá bárhol a világon, és építeni, ahogy ő teszi. Az öreg Weörest egyszer megkérdezte egy zenész ismerősöm: „Mégis, hogyan szólíthatom?” Mire ő azt válaszolta. „Nevezz csak Sanyi Manónak.” Fel a fejjel, és fülig a nevető szájjal, Muki!