NEM SÍRHATOM

VOJTINA ÖRÖK

NEM SÍRHATOM

el senkinek,

leírni jó volt, hát viccelek,

mert attól legjobb a bőgés,

hogyan is lettünk egyek Böhm és

Aranka bennem, míg egy vihogós este

a társaság az összes lekvárt megette.

(De néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)

Mi lesz velünk, én még nem tudom,

Arankát várja jelzőtlen borzalom,

és Bogát a járvány elszerette,

(És néha rásírok erre a furcsa gyerekre.)

Freud meg csak járkál koponya-szerte,

alattim-fentem, és persze eszem nélkül,

hallom, Béla is halni készül,

de ez csak telepátosz, üzentem is : előbb én!

És becsaptak, a tejautomatában nem volt tehén,

Tanár úr, kérem, a Steinmann, a Steinmann, nem én!

Mert amit én tudok… táblára írni? Hát ugye: minek?

Lógok a szeren, és nem hallja senki meg,

amit két kroki közt bömbölve-bőgve összesírtam,

még most is röhögök rajta itt, a sírban.

Látod, Dezső,

Nem támaszt fel. Se vegyszer, se szó, se kő.