RÁKEMBER

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

A RÁKEMBER

Péter hátrafelé araszolt a folyosón, s mikor kérdezték, „Mi a francot csinálsz?”, blazírt arccal szólt vissza: „Én vagyok a rákember.” Másnap, visszatérvén a arccal-előre haladáshoz, a kérdő tekintetekre csak azt súgta: „Pszt, inkognitóban vagyok.” Egyszóval fárasztó tudott lenni.

Rákember kezdetben kicsi volt, a szeme-sem-áll-jól hadosztály önkéntese. Állítólag már két gyermeke van és komoly szakmája, ami csak azokat lepi meg, akik nem tulajdonítanak elég jelentőséget a tréfának, akik az idiótában csak hülyét látnak.

Rákember, míg az iskolapadot koptatja, hadosztály-parancsnok, aki csak egy felettest ismer: a viccet, kezdő-és felsőfokon, ahogy a helyzet kínálja. És Rákember helyzetet ki nem hagy. Ha elkapja „a perc, az isteni”, humora fergeteges, amit rezzenetlen arccal nyugtáz közönsége vihogásában. Szeme napi 24 órában lesi az alkalmat, mert tolvajt és csínyt alkalom szül, s mert csínyére van miden adandó alkalom: a nevelész baklövése, nyugalma, idegessége, ha kell ruhája, rákember nem bánja, szóval bármely poénra alkalmas ihlet. És itt éri el rákemberünk az archimédészi pontot.

Mániákusan hiszem, hogy a humorérzék a tehetség egyik legbiztosabb fokmérője. Hogy mi lesz belőle, nos, az sokban múlik a családon, az iskolán, általában a közegen, amelynek, ha van húzóereje, csillagokig röpítheti Rákembert ─ hogy képzavarral is éljek. Ha ez hiányzik, Rákember elpancseresedik, s elvész a normálisak látszatvalóságában, az előretartó toporgásban, vagy rosszabb is bekövetkezhet.

Rákemberre mindig felfigyelek. Iskolán kívül is, buszon-villamoson. Időnként a legprimitívebb párbeszédekben hasít az elmeél, azonnal nézem az arcot ─ alkoholista, lecsúszott vagy fel sem emelkedett egzisztencia, az istenek kegyeltje, és mégis lúzer ─ látszatvalóság középszerében. Nagyon tud fájni.

Rákember, legyen Neked derűs a nappal, az este és az éjjel, mert istenemre, mi is csak addig, csak addig bírjuk ésszel.