„És csakugyan, kitárult a börtön kapuja. Elsőnek egy fekete árnyék tűnt fel a vakító napfényben, a városi poroszló sötét, ijesztő alakja. Oldalán hosszú kard, kezében a hivatalos pálca. Külsőleg is híven képviselte a szigorú, puritán törvényeket, amelyeket neki kellett végrehajtania a bűnösökön. Bal kezében a pálcát előrenyújtva, jobbját egy fiatal nő vállára tette, akit ilyenformán előretolt. De a küszöbön a nő hirtelen lerázta a poroszló kezét, ebben a mozdulatában ösztönös méltóság és sok lelkierő nyilatkozott meg, és abban is, ahogy kilépett a napvilágra, mintha csak szabad akaratából tenné. Körülbelül háromhónapos kis csecsemő volt a karján, erősen hunyorgott szegényke a vakító világosságban, látszott, hogy addig csak a börtöncella vagy más sötét tömlöchelyiség félhomályát ismerte.
A fiatal anya most ott állt szemek prédájául a kíváncsi tömeg előtt, és első ösztönös mozdulatával melléhez szorította csecsemőjét, talán nem is annyira anyai érzésből, mint inkább azért, hogy egy bizonyos jelet eltakarjon vele, amelyet elöl a ruháján viselt. De a következő pillanatban maga is bölcsen belátta, hogy gyalázatának egyik jelével bajosan takarhatja el a másikat. Fél karjára fektette tehát a gyereket, és lángvörös arccal, de gőgös mosollyal lépett ki, egyenest szemébe nézve szomszédainak és polgártársainak. Látszott rajta, hogy nem akarja földre szegezni a pillantását. Ruháján elöl, éppen a szíve fölött, egy bíborvörös, nagy A betű[11] ragyogott, finom, vörös szövetből kivágva, körülötte fantasztikus aranyhímzés. Olyan művészi, olyan pompás és finom volt ez a hímzés, hogy azt hihette volna az ember, csak a ruhát díszíti. Maga a ruha is pompás ízlésre és képzelőtehetségre vallott, és jóval meghaladta azt, amit ebben a pompakedvelő korban a gyarmat fényűzést korlátozó szabályai megengedtek.
Karcsú, magas volt az asszony, alakja minden ízében előkelő. Sötét, dús haja ragyogva verte vissza a napfényt, és arcát nemcsak a vonások szabályossága, a színek gazdagsága tette széppé, hanem az érdekes szemöldök és a mély, fekete szemek megkapó kifejezése is. Igazi úrhölgynek látszott a szó akkori értelmében, amikor az előkelő családok hölgyeit inkább bizonyos méltóság és a fellépés biztonsága jellemezte, nem az a finom, könnyű báj és a mozdulatok gráciája, ami manapság. És Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Akik régebbről ismerték, és azt hitték, hogy most majd összetörten és a csapás súlya alatt görnyedezve látják viszont, szinte dermedten bámultak rá. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot. Lehet, hogy az érzékenyebb szívűeknek kínos volt ez a látvány. Az asszony ruhája, amit nyilván a börtönben készített erre az alkalomra saját elgondolása szerint, mintha híven kifejezte volna lelkiállapotát, kétségbeesését, nyugtalanságát szilaj, furcsa színeivel, festői formáival.
És mellén elöl ott virított a skarlát betű. Ez volt a pont, amelyre ezernyi szempár szegeződött, és egészen kiforgatta régi valójából viselőjét, úgyhogy akik közelről ismerték, mintha először pillantották volna meg. Olyan volt ez az aranyszálakkal ékesített ragyogó betű, mint valami igézet, ami kiragadta minden eddigi közösségből azt a fiatal teremtést, és egy külön bűvkörbe zárta.” (Hawthorne: A skarlát betű. ford: Bálint György; OSZK MEK)
„1846 és 1849 között a salemi vámházban dolgozott, mint mázsamester. A sikert 1850-ben megjelent első regénye, A skarlát betű hozta meg. Ettől fogva jómódban élt, és egymás után adta ki újabb könyveit. Három gyermeke született. 1853-ban Pierce elnök konzulnak nevezte ki Liverpoolba. Ekkor családjával Angliába utazott, és ott élt egészen 1857-ig, amikor lemondott posztjáról, és három évre Olaszországba költözött. 1860-ban tért haza végleg Amerikába. Utolsó éveiben tehetségébe és műveinek értékébe vetett hite megrendült, és alkotóereje lassan elapadt. Ebből az időből csupán töredékek maradtak utána.” (WIKIPEDIA)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Nathaniel_Hawthorne
Be First to Comment