EMBERHEGY

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

EMBERHEGY

Alig érkezik a kávé, már mondja is:

„Tanárnő semmit nem változott, na jó, rendesen megöregedett, de azért a mosolya és a gyilkos tekintete a régi.” Nem sértődöm, bár fiam lehetne, már egyenlők vagyunk, ő is felnőtt, nem is illene már a csendőrpertu köztünk, megszűnt az asszimmetria, de nem tudja megszokni a tegeződést, az ő magázását pedig elutasítja. „Tessék csak tegezni.”

Ezt a „gyilkos tekintetet” már úgy látszik, örökre bélyegként hordom a homlokom alatt, talán csak a halál „hunyja bé”. Bé mindig is olyan volt, mint egy atomtámadás, bár bevallása szerint soha nem verekedett, ő a béke embere. Olyan, mint öcsém, aki, amikor gyerekkorunkban egyszer majdnem megpofoztam, mert hátulról ugrott a nyakamba, hozva frászt olvasásba merültemre, csak megfogta a csuklóm, és szigorúan rám nézett. Bé ugyanilyen, csak nyomatékosabb kiadásban.

Diákkorában senkinek nem kegyelmezett, úgy értem, tanárnak sem. Kertelést, mellébeszélést nem ismer, ha békésen is, de kenyértörésig harcol az igazáért. Valójában igazságot kellene írnom, mert Bé olyan atombomba, akibe erős önreflexiót is beépítettek, vagy nevezzem önféknek, aki képes beismerni tévedését is, igaz, a megengedő mondatot kamaszként is csak úgy kezdte: „Na, jó, lehet, hogy abban is van valami, amit a tanárnő/tanár úr mond.” Sokat nevettünk ezen, kollégák egymás közt.

Szóval lerohan legújabb élményeivel, mert ez a hatalmas termet, amúgy békés hegy valahogy vonzza a kötekedőket maga is. Egyszer egy órán, osztálytársa nem bírta tovább Bé tanárrali szópárbaját a Jónás könyvéről, és odaszólt félhangosan: „Fogd már be!”, mire Bé mondatba ékelve csak annyit reagált:”Szünetben lenyomlak, mint egy bélyeget – szerintem Isten, ha van, nincs igaza Jónással szemben, Ninivének pusztulnia kellett volna.”

Bé tehát szóban igen harcias, testi mivoltában maga a méltóságos és lassú hegyvonulat, amit semmi rengés nem ráz meg. Emberként meg  a légynek sem árt. Csak bírja ki az a légy.

Miközben meséli élete folyását, megtudom, hogy most, a metrón, idejövet, részeg suhancok kötözködtek az utasokkal, őt is elkezdték kóstolgatni, zsidózták-cigányozták. „Mit tettél? – kérdem. „Semmit. Mondtam a bandavezérnek: „Rád nézek meghalsz…Eltakarodtak” – és innen már nevetve folytatja, hogy kisebbik fiával sok baja van, mert nagyon „robbanós”, állandóan bunyózna a óvodában, és már unja, hogy rendszeresen beidézi őket, szülőket a vezető óvónő. „Kénytelen leszek ránézni.”

„A fiadra?” – kérdezem.

„Persze – mondja – mit kezdjek egy defetista óvónénivel?”