FÉLOLDALAS

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

FÉLOLDALAS

Charles Bukowski írja valahol, hogy „az írók igazságtalan emberek, mert a legjobbat a papírra hagyják, míg a rendes emberek megváltják a világot, hogy az ilyen szemétládák, mint én, alkothassanak.”

Amikor elkezdtem ezt a sorozatot, még nem sejtettem, hogy a bűntudat is bujkál bennem: ”mert ők én vagyok már”, a diákjaim, akiket tanítottam, s akikre alig volt személyes időm. Az elmaradt beszélgetések helyett a szünetben odasuhintott: ”Majd órán megbeszéljük, fiam.”

„Ha magamról beszélek, rólatok szólok” – írja Victor Hugo. Vajon világossá tettem-e legalább a többség, na, jó néhányuk számára, hogy amikor Berzsenyit, Molière-t, Babitsot vagy Kassákot olvastunk, valójában őróluk, a diákokról gondolkodtunk? Ezek „a szemétládák” és én csak médiumok voltunk, „a vers csak cifra szolga”.

De hát hogyan írhatnék meg mindenkit? Maradtak tehát a típusok, és még őket sem lesz időm befejezni. Vezeklek a tudatosan megtartott három lépés távolságért, nehogy kivételezzek, a médium személytelenségéért, nehogy az órát én uraljam, ne pedig, mondjuk Csokonai. Mert én ők vagyok már 45 percig. Ha megkérdezik: „Ki a tanárnő kedvence?”, csak egy jó válaszom van: „Akit épp tanítok.” Vagyis egy „szemétláda író” és az aktuális osztály.

Olivér. Nem volt a szavak embere. Ma sem az. Ülünk a Hadikban, kávézgatás közben a többiekkel már nem komolykodunk, csak úgy csevegünk apróságokról. Nem változott. Ritkán szól, csak a lényeget. De abból tudod, hogy mindenre figyel maga körül, csak épp fölöslegesnek tartja bölcsködni, viszont örömmel hallgatja a többit. Az emberség láthatatlan mindenese. Már diákként is sztoikus bölcs volt. Van ilyen.

Ha esszét kellett írni, három évig féloldalasakat adott be, csak annyit írt, ami hosszú távra megmaradt, vagy érdekelte. „Az én emberem” – gondoltam. Csak semmi szószaporítás, alkímia. Nevettem, míg javítottam. De kettest-hármast kellett adni, mert „jön az érettségi”, és úgyis tudtam, hogy az övé lesz az egyik legjobb. Illetve tudtam, hogy úgyis kiszekírozom belőle az érettségi kvótát. Miközben, ha megkérdezték, hogy hány oldalt kell írni, azt hajtogattam: „Nem méterre, minőségre megy.”   

Mit össze kellett bűvészkednem, hogy év végén a jobb jegyet kapja. Szóban nem volt nehéz, mert vagy figyelt az előző órán, vagy emlékezett. Szóval trükközni kellett az igazságosság kedvéért. Az egyiknél így, a másiknál úgy. Szinte mindig, mindenkinél.

Az osztályzat nem pont, hanem tartomány. A tanár nem isten, csak helyi érték. Akkor és ott. Egy „igazságtalan szemétláda”.

Kávézgatunk a Hadikban. Próbálok nem nevelni. Nehéz.