AZ ALBATROSZ

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

AZ ALBATROSZ

Tizenegyedikben kaptam meg őket. Az első órákon hallom, hogy időnként félhangosan beszólnak egymásnak. Nem agresszíven, hanem humorral, de azért villognak a játékkések. Megelégelem: „Mi az,  hogy maguk beszólnak egymásnak, ráadásul a tanár előtt? Ez bullying. Nem tűröm!”

Baudelaire: Az albatrosz. Már túlvagyunk a szimbólumok és a jelentéssíkok nehézkes értelmezésén, jön a joker kérdés: Miért nevezi „egykedvű utas” -nak a madarat a költő? Várt, lehetséges válasz: sztoicizmus − persze a válasz nem jön, 17 évesek, honnan a fenéből gondolnának erre. Hiába fordul elő korábban, például Horatiusnál, Aranynál – nem az ő életkoruknak való, előhívható tudás. Majd megtudják… „Csönd, szinte lábra kap.” Nyilván nem is izgatja őket a költősors, van egyéb bajuk elég. Egyszer csak Diák olyan természetességgel, mintha azt mondaná, „kedd van”, válaszol: „Mert már unja a médiumlétet”. (sic!) Tanár néz, legszívesebben össze-vissza ölelgetné, de ez nem óvoda, úgyhogy marad a két plusz-nál és a döbbent mosolynál. Gyerek éteri tekintettel veszi tudomásul. (Asperger-szindrómás a nyugodtabb fajtából.) Másnap, a röpdolgozatban még hozzáteszi: „Van egy bizonyos transzdimenzionális sík, mely összeköt mindent, és olyan szimbólumokat tartalmaz, melyeket tudatalatti szinten mindenki felfog, megért és meg tud fejteni.”

Tanár vagyok, ergo gyanakszom: beütöm Google-jóbarátba a mondatot, de nem ad ki semmit, úgy tűnik, nem kopizott. Nyilván olvasott valamit. Hm. Miken törheti a fejét. Pedig reál szakra készül. Elbizonytalanodva forgatom a piros tollat: „Hát öcsém, Isten (?) hozott (?) a nagy bizonytalanban!” De nem írom oda. Egy 5-öst írok rá. Jól jön neki. Átalában nem készül, csak figyelget, ritkán szól hozzá, már tele van pocsék jegyekkel.

Érettségi feleletét döbbenten hallgatjuk. Nincs zavaró körülmény: osztálytársak szeretve-ironikus tekintete, beszólásai, tantárgyak számára irreleváns részletei. Maga van, és a bizonyítási lehetőség.

Két év múlva a Balatonnál találkozom vele, egyetemistaként. Leszállt „a fedélzetre”, már nem esetlen, kinevetett albatrosz, talált egy közeget, ahol ő lehet kint és bent a maga transzdimenzionális síkjaival. Csupa-vigyor-élet.

„E légi herceg párja”