ÍGY KÖSZÖNE NEKI

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÍGY KÖSZÖNE NEKI

Úgy körülbelül pontosan 37 év óta, amióta tanítok, folyik a vita magyaros berkekben: Kell-e a memoriter? Vannak erős érveim a „kell” mellett, de már annyiszor fejtettem ki, hogy magam is unom.

Maradok inkább a gyengéknél. Anyám nem számít, mert irodalomrajongó volt, Ady-mániám egyik forrása talán az, hogy egyszer öcsémnek mese helyett Az ős Kajánt szavalta el, amiből ugyan egy szót sem értettem, de talán épp titokzatossága, a „mese” tett szerelmesévé. Öcsémre másként hatott: kizárólag a groteszk és abszurd irodalmat értékeli.

Erősebb érv apám, aki  műszaki ember lévén, bár nem tartotta sokra a verseket, szívesen szórakoztatott bennünket frissen megmaradt, igaz, kissé átírt formában, az 5o évvel korábban bebiflázott memoriterekkel. Szék nem maradt szárazon, amikor a Szent Mihályhoz ért emígy:

„Párizsba tegnap beszökött az ősz,

Szent Mihály lován suhant nesztelen,

és találkozott velem.

Éppen ballagtam a Szajna felé…(sic!)”

Innen nem tudta folytatni, mert elpusztultunk már attól is, ahogy hajdani magyartanára széles gesztusait utánozta.

Amikor tanítani kezdtem, lámpaláz fogott el, valahányszor verset kellett felolvasni. Aztán egyszer csak elmúlt, és azóta öröm, ha tolmácsolhatok ─ igaz, ma már szinte minden fent van a neten, ezért inkább lejátszom színészek hitelesebb tolmácsolásában a verseket. Csak mindig elfelejtem lehalkítani az elejét, amikor az az agyalágy nő arról mesél, hogy férjével kipróbálták a kétperces DNS-tesztet, vagy politikai agymosás van.

9-es osztály, kora nyár, Balassi.

Az ablak nyitva, dől be a hőség és a konyhai dolgozók hangos dialógusa. Kezdem felolvasni a verset:

Hogy Júliára talála, így köszöne neki…

„Baaaszd meg!” ─ süvít be az ablakon…

Nehéz óra volt…