TÖKVÁJÓ

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT MEMOÁR

TÖKVÁJÓ

Én ugyan hiába vájom, nincs az a töklámpás, ami bevilágítaná az eltűnt időt. Hiába tapasztaltam, hogy az öregeknek csak a hosszú távú memoárja éles, ezért képesek olyan elevenen mesélni kisgyerekkorukról, ahogy apám-anyám tette. A sajátomról csak annyit tudok, amit mások meséltek róla, és már nem sejtem, mi abból a valóban megtörtént, vagy a hozzáadott fantázia.

Tény, hogy gyerekkorunkban csináltunk töklámpást is, hogy a kertben meglékeltük az összes dinnyét (az összeset?), amit nagymama azzal büntetett, hogy órákra elbújt (órákra?), és mi nagyon féltünk a sötétben.

A nagy balhéból biztosan kimaradtam, mert a mesének soha nem voltam hőse, mikor unokatestvéreim éjszaka kiverték az ablakot, és pizsamában vonultak végig a falun keresztapámért, aki éjfélig dolgozott. Szerencsére nem voltam tanúja annak sem, amikor unokanővérem állát kivájta a bicikliküllő, s amit ő azzal konstatált, hogy keresztüldugta ujját a lyukon. De a horror saját emlékké emelte mégis. Aztán rémlik, hogy a kiskacsák nélkül értem haza a legeltetésből…de mi a fenének kellett volna a kacsákat legeltetni a temetődomb oldalában?

Nem szeretem a temetőjárást-vájást. Általában nem szeretem a múltban-lélekben vájkálást. (Hú, Freud micsoda elméletet gyártana ebből!) Nekem nincs halottak napja, talán nem is hiszek a halálban. De nem hiszek szellemjárásban sem. Az idő gyógyító erejében hiszek, és csak a szépre emlékezem, ahogy a sláger mondja. (sláger?)

Amióta emlékezetem van, a fontos embereket fejben őrzöm. Történetekben− tárgyakban  ÉLNEK,  őrzik „a komor feltámadás titkát”.

Kezdem megkedvelni a Halloween humorát. „Tök jó.”