SZERB ANTAL

Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.) magyar író, irodalomtörténész, műfordító.

Budapesten született asszimilált zsidó családba, a Deák Ferenc utca 15. szám alatt. Szülei, Szerb Károly óragyáros, kereskedő és Herzfeld Elza 1900. augusztus 19-én Budapesten kötöttek házasságot.

Édesapjával együtt 1907. december 20-án a római katolikus vallásra tért át (keresztapja Prohászka Ottokár volt), és attól kezdve ebben a szellemben nevelték. Apja 1911 őszén a budapesti piarista gimnáziumba íratta be, ahol Sík Sándor tanította magyarra, és támogatta irodalmi ambícióit.

Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában esszé– és drámakísérletei is születtek. Utolsó gimnáziumi évében, 1918/1919-ben az iskolai önképzőkör elnöke volt. Főként Sík Sándor hatására lett 1914-től nyolc éven át az iskola frissen alakult cserkészcsapatának tevékeny tagja, sőt őrsvezetője.

A Magyarországi Tanácsköztársaság miatt csak 1919 őszén tette le az érettségi vizsgát, jeles eredménnyel, majd egy évet Grazban töltött, ahol klasszika-filológiát tanult. Ezután, 1920 szeptemberében iratkozott be a pesti egyetem bölcsészkarára, magyar–német szakra. Közben tanult meg angolul és franciául, és utolsó szigorlata, valamint a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatták.

Egyetemi évei alatt kötött ismeretséget az önmagukat „Barabásoknak” nevező baráti kör tagjaival, amelyhez hozzá hasonló, fiatal, zsidó származású, katolikus irodalmárok tartoztak: Sárközi György, Juhász Vilmos, Faludi János, Szedő László (később Szeverin néven karmelita szerzetes), Szedő Mihály (később Dénes néven ferences szerzetes).

Húszéves sem volt, amikor a Nyugat 1921. februári száma egyszerre hat versét jelentette meg, majd kritikákat is írt a lapnak. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közölte írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írógárdájához csatlakozott. A szerkesztőség 1926-ban teljes egészében közölte Kölcseyről írt doktori disszertációját.

1925-ben egy darabig rendezőként dolgozott a Belvárosi Színházban. 1925. december 19-én Budapesten feleségül vette a nála öt évvel fiatalabb Lakner Amália Irént, Dr. Lakner Bertalan és Szaborszky Gizella lányát, akitől 1928-ban elvált. 

1928-tól a Széchenyi István Felsőkereskedelmi Iskola tanára volt, majd 1929-30-ban ösztöndíjjal Londonban tartózkodott egy évig.

Az 1930-as években főként az angolszász irodalommal és regényelmélettel foglalkozott. Nagy összefoglaló műve, A világirodalom története megírásához Babits Mihály művére (Az európai irodalom története) is támaszkodott. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást. Gondolatmenete stílusok és korszakok egységeire épül. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba és a mesék időtlen világába vezetnek.

1932. június 15-én Budapesten az Erzsébetvárosban másodszor is feleségül vette Lakner Amália Irént, akitől 1933-ban újra elvált. Következő házasságát Bálint Klárával (Bálint Aladár, a Nyugat című folyóirat képzőművészeti kritikusa és Roth Edit lánya, Bálint Endre festőművész nővére) kötötte 1938. július 28-án Budapesten, a Terézvárosban. 

1933-ban elnöke lett az újonnan létrejött Magyar Irodalomtudományi Társaságnak.

Az 1930-as évek írói termésének nagy részében eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyükre a csodák, a misztikus borongás lép, és egy kedvesen ironikus lírai önarckép bukkan fel. 

A Pendragon legenda, első hosszabb prózai műve a detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény ötvözete. Az Utas és holdvilág alapmotívuma az elfojtott legbelső sejtelmekhez vezető utazásélmény. 1935-ben Baumgarten-díjat kapott. 1937-ben a szegedi egyetemen magántanár volt.

1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra: először Fertőrákosra, majd Balfra került.

Halálának körülményeiről ellentmondásos adatok vannak. Szerb Antalné leírása szerint 1944 telén a balfi táborban nagyon legyengült, „nyilas suhancok” félig agyonverték, ezt követően 1945. január 27-én meghalt.

(Ma már tudjuk, hogy egy szöktetési kísérlet alatt megpróbálta társait is menteni, de az őröknek feltűnt, agyonverték. vj)

Magyar irodalomtörténet

Magyar irodalomtörténet című művét a marosvécsi Helikon által 1930 júniusában meghirdetett magyar irodalomtörténeti pályázatra írta. A pályázat kiírása szerint a bevezetőt, az egész irodalomtörténet részletes vázlatát, valamint az Eötvösről és Adyról szóló fejezetet kellett beküldeniük a pályázóknak, akik között ott volt az egyelőre „Invitis nubibus” jelige alá rejtőző Szerb Antal is. A Helikon által felkért bírálóbizottság (Makkai Sándor, Molter Károly és az elnök: Babits Mihály) a Helikon íróinak 7. marosvécsi összejövetelén, 1932. augusztus 5-én előterjesztett jelentésében egyetértőleg ezt a jeligés pályázatot érdemesítette díjazásra, s Szerb Antalnak ítélte a 30 000 lejes díjat, amelyhez a könyv megjelenésekor a 100 000 lejes pályatételen felül a Kuncz Aladár hagyatékából származó 30 000 lejes jutalom is hozzájárult.

Babits elemzésében így foglalta össze a pályamunka érdemeit: „…az »Invitis nubibus« („Baljós felhők”) jeligéjű mű kivált a múlt irodalmára vonatkozólag hoz új szempontokat, s irodalmunk jelenségeinek új csoportosításával kísérletezik, mindig gondolatébresztően, még ahol nem is teljesen győz meg. Ez a mű inkább intuitív, mint tudós hajlamú szerzőre vall, akinek mindazonáltal tudományos képzettsége és esztétikai műveltsége is kellő szinten áll. De e műveltségét a szerző egyáltalán nem fitogtatja: azt inkább csak sorai mögül érezzük. Előadása rokonszenvesen egyszerű s a nagyobb közönség számára is élvezhető; sok lendület és közvetlenség van benne.

A Magyar irodalomtörténet két kötetben, Makkai Sándor előszavával, az Erdélyi Szépmíves Céh 86–87. kiadványaként, VII. sorozatának 20–22. könyveként 1934-ben jelent meg. A maga idején kivívta a kritika egy részének elismerését, de több elmarasztaló bírálatot is kapott. A könyv azóta is a magyar irodalomtörténet-írás legkiemelkedőbb teljesítményei egyikeként tartható számon. Ma is érvényes Poszler György egykori összegező értékítélete: „Szerb szintézise… egyrészt csúcspontját és végső kiteljesedését jelenti annak a fejlődési vonalnak, amely Riedl Frigyes hagyományaiból kiindulva, Ignotus és Babits ihletése nyomán, Schöpflin és Benedek szintéziskísérleteiben a Nyugat törekvéseinek irodalomtörténeti igazolását adja, másrészt pedig Szekfű történetszemlélete mellett jelentős szerepet játszik a népies ellenkoncepció megszületésének kiprovokálásában. Ugyanakkor Horváth, Benedek, Farkas és Féja mellett azok közé tartozik, akik teljes szintézist adnak… Szellemtörténeti beállítottsága csak Thienemann-nal rokonítható, de a Minerva németes beállítottságú fő teoretikusától elválasztja törekvéseinek és szellemének latinitása… Sajátos színfolt a korabeli irodalomtörténet-írásban a konzervatív tudományos hagyományokkal tudatosan szembeszegülő lázadó attitűdje is. A tudományos megalapozottságra való törekvésnek, a szubjektív lírai fűtöttségnek és az egész művet beragyogó humánumnak a megejtő egysége pedig szintézisét művészi ihletettségű esszéista remekléssé … teszi” (Poszler György: Szerb Antal. 240–241).

Erdélyben írt róla Makkai László (Erdélyi Helikon, 1934. 744–748), Molter Károly (Pásztortűz, 1934. 367), Fejtő Ferenc (Korunk, 1934/12), Gáldi László (Vasárnap, 1934. 362–364), Vita Zsigmond (Erdélyi Fiatalok, 1934. 137–139), Reischel Arthur (Erdélyi Tudósító, 1934. 286–289), Kéki Béla (uo. 1935. 107–110).

https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerb_Antal