VASS JUDIT
HIRTELEN
mennek tönkre
arcok.
Horpasztják rák,
ármányok, gondok.
Íme a szomszéd.
Bűnéről nem tudok,
de körberágták száját
beteg és irigy undokok.
Már nem szól a kutyára:
„Nem rohan!”
Csak csendben legyint:
„Gyere.”
Így leszünk sztoák
mindannyian,
vagy rokkanunk bele.
Ki ezért, ki azért.
Ezen a tájon
tumort terem a türelem,
agyalapon-hastájon.
Együgyű lexikont
kódol a szatíra isten.
Nimfának-faunnak jöttünk
viháncolni ligeteinkben,
hol mélabélák és adibandik
nézik az erdőt.
Hanem a leendők
nem tárják soha sarkig az ágat ─
így élünk mi,
egy sohase szinkron mának,
s néha röhögünk,
mint aki halkan belelépett.
Nézem a szomszédot ─
miért, mivégett?
A kutya se lohol,
csak öregesen lépked.
Be First to Comment