LÁTJÁTOK

VASS JUDIT

LÁTJÁTOK

feleim, mik lettünk:

egymást vicsorgó vadak,

egymás kárán örvendők,

kenetes, álszent szavak

fojtják a feltörő sikolyt:

mi nem így képzeltük el a rendet…

fiacskám, egy kis sajtot ennék,

adj a szomszédnak is,

már hetek óta nem tellett,

se szép asszonyi szóra.

Ólmos felhőket gyűjt az ég,

ébredj a valóra…

Már a bokrok is ölre mennek

egymásnak gabalyodva,

felkoncolt ágak zuhannak

lerugdalt csillagokra.

Tavasznak indult, meglehet.

Figyeld a görcsbe rándult fákat,

a marcangolt kerteket,

a száradó ruháknak

mint meglincselteknek,

úgy lóg a teste…

egy HÉV sikolt,

talán ma este…

Mire virradunk kedvesem,

míg szétmar a szégyen,

holnap talán morogva csámcsogunk

a csőcselék kenyéren.

Hogyan hihettük el, hogy ép marad

padlásra-pincébe tuszkolt lélek?

Rothadó hullaszaga lett,

s hogy kitettük a fénynek,

szemünk előtt foszlik ronggyá,

s mint éhező kísértet

támad fel éjjelente:

ma értem jön el, ma holnap érted.

Hogyan pusztul kint-bent a szép,

halállal halnak pestisünkbe,

járványnál gyilkolóbb szavak

fullasztják ragályos csendbe

szégyentől torzult arcunk…

mondd ki, testvér:

mi nem így képzeltük el,

ez nem a mi harcunk…

mennyi malasztban teremtett minket

és szépre-jóra ÉLET…

látjátok feleim, mik lettünk:

imára ferdül az ének…