ZEUSZ ENUMERÁL

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ZEUSZ ENUMERÁL

Réges-régen, még a papíralapú korban, a rendszerváltozásnál is előbb, tanári kiteljesedésünk fénypontjai a félévi és évvégi hiányzási statisztikák voltak.

Oszlopok és azokat keresztező sorok végtelen táblázata, melynek lényege, hogy végül vízszintesen és függőlegesen is ugyanaz az eredmény jöjjön ki. (Enapló, áldott legyen megalkotód neve, dicsértessél!) Nekem, bár mindig időben elkészültem, soha nem stimmelt, ezért újra és újra nekifeszültem. Egy embert ismertem, akinek mindig kijött ─ de csak azért, mert bosszú vezérelte, az esetleges ellenőrzés feletti káröröm.

Zöldfülű osztályfőnökként, miután boldog sóhajjal becsuktam kedves naplómat, beálltam segíteni idősebb kollégámnak. Ő a számok puszta létét személyes sértésnek tekintette, kivéve, ha azok évszámot tettek ki, mivel történész volt. Nos, ülünk a mensam magica felett, kezünkben a számológéppel, s talán negyedszer pötyögjük be a 10 hónapszor 35 gyerekszer igazolt és igazolatlan numerát. Szánk enyhén habzik, szemeink füstösek, furcsák, véresek.

Szemben velünk Zeusz monumentális tömege árasztja magából a provokatív nyugalmat. Ujjával végighúz a függőleges soron, s közben dallamosan dünnyög: hetvenöt ─ háromszáz ─ nyolcszáztíz ─ kétezernégy. És már írja is be. Elhűlve nézzük. Ő az igazgatóhelyettes. Kollégám megmerészel egy kérdést: „Te, János! És ha valaki  ellenőrzi?”  (valaki: kerületi tanács) János fel se néz: „Dögöljön meg.” ─ és becsukja a naplót.

Kiváló tanár volt. A gyerekek imádták. R.I.P.