EMBERHEGY

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

EMBERHEGY

(Editkének, a világ legjobb óvónénijének)

Alig érkezik a kávé, már mondja is:

„Tanárnő semmit nem változott, na jó, rendesen megöregedett, de azért a mosolya és a gyilkos tekintete a régi.” Nem sértődöm meg, bár fiam lehetne. Már egyenlőek vagyunk, ő is felnőtt, nem is illene már a csendőrpertu köztünk, megszűnt az asszimmetria, de nem tudja megszokni a tegeződést, a magázását pedig elutasítja.

„Tessék csak tegezni.”

Ezt a „gyilkos tekintetet” már úgy látszik, örökre bélyegként hordom a homlokom alatt, talán csak a halál „hunyja bé”. Emberhegy mindig is olyan volt, mint egy atomtámadás, bár bevallása szerint soha nem verekedett, ő a béke embere. Olyan, mint öcsém, aki, amikor gyerekkorunkban egyszer majdnem megpofoztam, mert hátulról ugrott a nyakamba, csak megfogta a csuklóm, és szigorúan rám nézett. Emberhegy ugyanilyen, csak nyomatékosabb kiadásban.

Diákkorában senkinek nem kegyelmezett, úgy értem, tanárnak sem. Kertelést, mellébeszélést nem ismer, ha békésen is, de kenyértörésig harcol az igazáért. Valójában igazságot kellene írnom, mert Emberhegy olyan atombomba, akibe erős önreflexiót is beépítettek, vagy nevezzem önféknek, aki képes beismerni tévedését is, igaz, a megengedő mondatot kamaszként is csak úgy kezdte: „Na, jó, lehet, hogy abban is van valami, amit a tanárnő/tanár úr mond, de azért…” Sokat nevettünk ezen, kollégák, egymás közt.

Szóval lerohan legújabb élményeivel, mert ez a hatalmas termet, amúgy békés óriás, valahogy vonzza a kötekedőket maga is. Egyszer egy órán osztálytársa nem bírta tovább szópárbaját a Jónás könyvéről, és odaszólt félhangosan: „Fogd már be!”. Emberhegy mondatba ékelve csak annyit reagált:”Szünetben lenyomlak, mint egy bélyeget. Szerintem Istennek, ha van is, nincs igaza Jónással szemben, Ninivének pusztulnia kellett volna. Ott, azonnal.”

Emberhegy tehát szóban igen harcias, testi mivoltában maga a méltóságos és lassú hegyvonulat, amit semmi rengés nem ráz meg. Emberként meg  a légynek sem árt. Csak bírja ki az a légy.

Miközben meséli élete folyását, megtudom, hogy a metrón, idejövet, részeg suhancok kötözködtek az utasokkal, őt is elkezdték kóstolgatni, zsidózták-cigányozták, libsizték. „Mit tettél? – kérdem. „Semmit. Mondtam a bandavezérnek: „Rád nézek meghalsz…Eltakarodtak.” – és innen már nevetve folytatja, hogy kisebbik fiával sok baja van, mert nagyon „robbanós”, állandóan bunyózna az óvodában, és már unja, hogy rendszeresen beidézi őket a vezető óvónő.

„Kénytelen leszek ránézni.”

„A fiadra?” – kérdezem.

„Persze – mondja – mit kezdjek egy defetista óvónénivel?”