VASS JUDIT
A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA
SPAR UND KEINE ENDE
Igaz, Goethénél SPEAR, mármint Shakespeare und keine Ende, de azért nekem is keine Ende, amint a tömegközlekedést várom, hiába, na: öregszünk, álmaink egyre merészebbek, már buszokat vizionálunk a horizontra, de busz helyett fiatal női arc lép be, majd ki a látóteremből, és rám köszön. Még jó, hogy nem jön az a szemét, hogy enné-meg-a-büdös-fene-busz, legalább van időm marcangolni foszladozó memóriámat, honnan is ismerem, ó nem a buszt, a fiatal nőt, aki ráadásul rám köszön.
De ím, begördül a NAGYŐ, agyő várakozás, s ahogy felszállok, világosodom: honnan is ismerem – ja, nem a buszt.
Félórácska telvén a Sparban, hát nem egy ShakeSPEARE, de azért a soroknak keine Ende, ez van, meg az, hogy beállok az alternatív kígyók közül pont abba, ahol a felismerni vélt helyén ott ül az igazi ─ pénztároslány. Mondom is neki, mert mostanában beszédes lettem: „Hamar ideért.” Persze, nem ezt mondom, csak azt, hogy milyen érdekesek a véletlenek.
Mondja, ő gyakran van így, hiszen itt, a pénztárnál annyi arcot lát, folyton szembejönnek, akárhová megy, ezért a biztonság kedvéért mindig köszön ─ de sok a neveletlen ember, mert, ha nem is ismer fel, ki ismerne fel egy pénztárosnőt, mint Parti Nagy villamosvezetőnőjét, gondolom, szóval, mondja, azért legalább visszaköszönhetnének.
Püff neki. Vásárlóállat.
Állok itt civilben a Sparban keine Ende, és egy vérbeli tanárnak fizetek. De nem leplezem le magamat, hogy belőlem meg jó pénztáros lehetne. Szorgos vagyok és udvarias.
Felszállok a buszra, köszönök a sofőrnek, és mit ad Isten? Visszaköszön.
10-ből 2 a jelenlegi átlagom. Hja, ez nem London, de azért igyekszünk, und
KEINE ENDE.
Remek, Judit! Üdv Éva