KÖLCSEY VIRTUÁL

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

KÖLCSEY VIRTUÁL

Kezdetben volt az angol szó: „virtually”, ami „igazán”-t jelentett, vagyis „valóságos”-at. Volt is bajom a virtuális valósággal kezdetben, most pedig simán értem a virtuális szervert. Hopp, a nagy ugrás.

Szóval, a virtualitások.

Mondják, az baj, hogy a gyerek ideje jelentős részét egy virtuális valóságban tölti, video-játékokkal. Csak megjegyzem, hogy a „hagyományos” mesék, regények,  filmek is a virtuális valóság részei. Én például 19. századi romantikus vagy realista regényekbe menekülök, amikor kezd elegem lenni a valóságból. A maiak képregényekbe, fantasy filmekbe, vagy jurta építésbe. Hja, „az élet” illúziója, mint művészet. „Nem a való hát, annak égi mássa” , ahogy Arany oly szellemesen reagált a Vojtina ars poeticájában a digitális forradalomra.

Nézem a híreket, kommenteket. Megannyi virtualitás, eszmefogoly, összeesküvés-elmélet. Egyszóval azt tapasztalom, hogy a konkrét valóságban kevesen élnek. Ragaszkodunk a mítoszainkhoz. A valóság a maga „medúza-iszonyatával” nem jó, túl bonyolult – passzoljuk a politikusoknak. Így jártak.

Mi meg, írástudók úgy jártunk, hogy végre szembenézünk-e, merünk-e a konkrét jelenünkkel. Minden politikai kampány populista, a hezitálóknak szól, akik nem értik (sokszor talán jobb is), a világtrendet. Nem azért, mert buták, hanem sok más okból, mindegy, hogy magyarok, angolok vagy brazilok. (Micsoda világpánik lenne időnként.) Szóval, elég régóta nem halok meg hülyén. Így jártam. Sajnos, kell ehhez némi lélek-kéreg. De ki dugaszolja majd vissza a szellemet a palackba? És ki viszi át, amit lehet és érdemes?

Amúgyis csak a tudományban és az értelemben bízom már. Az embertömegek morális tudatára apellálni – ideo-játék, virtualitás. „Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet be fényével…”

Kérdezem Kristófot, hogy a Parainesisben mit tart ma is követhető, korszerű gondolatnak. Mosolyog: „Mindent.” Hm. Egyetértek. Visszafogom magam, és nem kérdezem meg, hogy miért Kölcsey legpesszimistább verse még mindig a magyar himnusz. Ugyanakkor írta, mint a Vanitatum vanitast: „Hát ne gondolj a világgal, /Bölcs az, mindent ki megvet” Egész szép elméletet tudnék gyártani arról, hogy miért okoz mindig apokalipszist minden himnusz-változtatási ötlet. Szinte egy emberként horgad fel az ország. De ezzel már nem provokálom őket. Tabu. Nekünk nem kell az optimista-racionális Kölcsey. „Nekünk Mohács kell.” Nekem meg a Huszt.

Ez meg az én virtualitásom. Már makacsul pragmatikus. Naponta olvasok gyerekekről, akik feltaláltak valamit, ami tudományos innováció, ezért is hiszek a tudományban, az értelemben. „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” (De unom már ezt idézni 1830-ból!)

„Korunk sok ismeretet kíván…Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által vezéreltetnek.” (1834.)

Közben azon vihogok, hogy ebben a nagy keresztény-nemzeti újrázásban milyen „veszélyes” reformkori szerzőinket tanítani. Valójában az egész magyar irodalmat. Nem tudják úgy megrostálni, hogy ne maradjon benne „liberális” írmag. Csak megszüntetni. Jaj, nehogy ötleteket adjak…