MÁRIS SZOMSZÉD

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY:

MÁRIS SZOMSZÉD

Akkoriban társasházban laktunk, ahol ugye, van az embernek szomszédja, nevezetesen: szemszédje, hátszédje, balszédja, jobbszédja, felszédje, na és alszédja. Szóval, a hat égtáj felé, amerre a fül elhall.

Apám, Isten nyugosztalja, meg a Világ Proletárjai, társas lény volt, és nagy bütykölő.

Ha a lakásban épp nem akadt semmi, akkor gyönyőrű betűivel átírta a postaládákon a neveket, üveges hirdetőtáblát fabrikált, vagy épp feleslegessé tette a vízszerelőt a balszédnak azzal, hogy csaposra alakította át a tartályost.

A mi kis társasházunkban feltűnés nélkül, csendesen haldokolt a szocializmus, mikor is beköltözött MÁRIS szemszéd, s elkezdődött a rendszerváltás.

MÁRIS egyedül jött, agglegényként, amúgy igen fickósan nekirohanva a tisztelt lakógyűlésnek és az interregnumnak is, amit ő maga koronázott meg azzal, hogy előbb a lakóközösséget, majd egyenként mindenkit lekomcsizott és feljelentett. Lényeg, ami lényeg, Cinkotáig dörgött a rákosfalvi ütközet, s egy, csak egy legény volt, MÁRIS, a többi meg mint a túzok magában.

Hanem aztán, amikor MÁRIS, ahogy mesébe illik, asszonyt hozott a házhoz, mindenki megnyugodott: végre valami értelmes dologgal foglalja el magát. Igaznak igaz volt, mert négyig meg sem állt a gyermekáldás, de MÁRIS nemcsak a népességfogyás, hanem a népámítás elleni harcot is komolyan vette, exponenciálisan növekvő haraggal támadva a komcsi vircsaftra, ami a házban folyt, márminthogy mindennek lába kelt, nem baj, hogy nem volt, akkor is, mert nincs gazdája, és mire is ment el a befizetett, mármint az övé.

A társaslakók kataton állapotban vették tudomásul MÁRIS felügyelőbizottsági tagságát, ami párhuzamosan képződött antibolsevista képviselőségével és árvalányhajas szórólapjaival kerületünk mennybemeneteléről. Amúgy sűrűn hajladozott utána sok elvtárs, érezvén az idők szelét, meg a pitykés mellényt.

Na, de térjünk vissza az eredeti helyszínünkre, ahol is, ugyancsak a nagy rendszerváltás idején, jött MÉGNEM szomszéd, illetve alszéd, na mindegy, srégen. MÉGNEM jött, látott, bekopogott, és máris elterjesztette, hogy MÁRIS bizony lopott, mert az máshogy nem lehetett. Mert ezek lopnak. MÁRIS – bár már költözőben volt hirtelen képződött családi házába, azért tacepaókon, legalábbis, úgy tartja a fáma, hogy ő volt, szóval, kitapétázta a postaládákat MÉGNEM gyanús ügyleteivel.

MÉGNEM még nem volt MÁRIS, de ő is a rendrakással kezdte, körülbelül egyidőben fészekrakásával egy jobb környéken. Míg a ház lakóit egrecíroztatta, folyton öklendezve a komcsi építőipar és vircsaft ezen szemétdombjára, amit MÁRIS, a tuggyukki csak tovább rohasztott, s amikor már minden szom-szem-al-felszéd azt hitte, hogy tán még ez a jobb, MÉGNEM máris eladta székelykapus palotáját ─ állítólag Kanadába ment.

Társasházunkban szép csendben errodálódtak a csövek, a kedélyek, apám azt mondta: Na, szedjük a sátorfánkat, mielőtt ránk dől, de anyám, a nyakas kálomista nem tudott elszakadni a konyhába köszönő fától, a szomszédoktól, akikkel ugyan nem igen tartotta a kapcsolatot, nem lévén társaslény, mint apám, szóval maradtak. Mert apám sem akarta igazán. Hiába, na: a társasházban „született ember nem önmagáé”. Zaklatni kell, különben elvan, mint a befőtt. „Különben végünk.”

Szerencsére, MÁRIS-MÉGNEMÉK mindig akadnak, épp annyian, ahányat a töténelem szellent. Szóval, így ment minálunk  a rendszerváltás.

Járom ezt az ötven négyzetmétert, valaha négyen laktunk itt, ahol két ember is csak lapjával fér el. Képzeletem meg-meglódul az elcseszett idő nyomában. Bocsánat, plébános úr a mosdatlan szájért. Nemigen szokásom. Mea maxima culpa. És a te rendszerváltásoddal.