ÉN, SLACHTA MARGIT

VASS JUDIT

 A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

ÉN, SLACHTA MARGIT

 „Na, mi van, Slachta Margit, ma hány gyereket vertél meg?” – apám többnyire ezzel fogadott kezdő tanár koromban. „Ja, hogy jobb oldali képviselő, aki szorgalmazta a testi fenyítést? Kösz, semmi közöm.” Komoly, szigorú gyerek voltam, honnan tudhatta volna apám, hogy az iskolában én vagyok a liberális.

 Maradtunk is ennyiben Margittal, de elfogadtam, mint epitheton ornanst apai iróniával.  Margit megmaradt a pedagogia militans fogalomkörében. Nem apám bűne. Hagyjuk, kié.

 Szóval, Margit, ez a Jézus-követő, a zsidó deportálások idején, kereszttel a nyakában elutazott a pápához Rómába, hogy tegyen valamit az emberség nevében. Tudjuk, milyen hatékonysággal. Egy embert egy ember menthet meg. Na, mondjuk tízet, százat. A többiért ki gyón? Margitnak maradt néhány – és a szembesülés a tehetetlenséggel. R.I.P.