APOKALIPSZIS MOST

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA 

APOKALIPSZIS, MOST 

Mondom az osztály beszédkényszeres eszének: Mit fog szólni a szülő, ha beírom, hogy gyermeke nem érti az emberi hangot? Szerintem tudják – szólal meg mosolyogva beszélgetőtárs szomszéd. Még nem tudtam, csak az ösztönös énben sejlett, ebből most már baj lesz.

 Lett. 

És megvolt a világvége is. Kitört belőlem az a bizonyos tanár, aki soha nem voltam, és utálnék lenni. Percekig emelt hangon prédikáltam „figyelemzavaroséknak”. 

Persze, tudom, hogy multitasking nemzedék, meg minden, meg hogy úgy kellene felépíteni az órát, de az én nemzedékemnek a multitasking legfeljebb az, hogy zenét hallgatok és közben takarítok, kötök, ergó az egyik tasking nem kíván szellemi tevékenységet. Fel se tudom fogni, hogyan lehet egyszerre zenét, olyat, mint ők!, hallgatva figyelni, jegyzetelni, közben kicsit csevegni a szomszéddal…

Azt hittem, a tanárnő türelme végtelen – mondja Döme a tizenegyedikből, mert a tíz perces szünet nem volt elég, hogy ne látszódjon meg rajtam az előző óra fogcsikorgatása. Én is azt hittem – válaszolom. Meg is mondtam beszédkényszereséknek: Ha még egyszer elveszítik a türelmemet, végük. Isten engem úgy segéljen. Dixi.

De most komolyan: hívjam be a szülőket, és kérdezzem meg, hogy természetesnek veszik-e, hogy miközben beszélnek a gyerekükhöz, ő elfordul, és mással trécsel, vagy foglalkozik?  

Épp Horatiust vettük, miután meghallgattuk Sebőéktől a Lydiához-t − Még dünnyögtek is hozzá, később, a verselemzésnél már nyomogatták a kütyüt, vagy sugdolóztak, de meglestem: jegyzetelték a sztoicizmust is.

Kérdem a velem egyidős kollégát: „Te hogy bírod ezt?” Kétségbeesett tekintet, rázkódás vállban: „Megőrülök. Nem bírom.” Nevetünk. Fiatal kollégánk is nevet: „Nekem szükségem van erre a zsivajra.” A tanítványai imádják, hajlandók vele együtt működni, élvezik ezt a vircsaftot és a tantárgyát. Ergo: lehet így is.

Hát igen. Ha nem lenne kötelező érettségi tárgy a magyar, vagy nem így… nézünk egymásra, mi öregek…hja, jó is lenne, de nekünk már nem lesz.

És most legszívesebben idéznék  néhány részt a középszintű magyar érettségik javítókulcsából, mit is kellene tudnia a diáknak az ötösért, mondjuk verstanból…aha…mert az egy dolog, hogy nekem a fülemben van…de egyébként olyan, mintha tornából kötelező lenne a szaltó…talán egy féléves kurzus…isteni, játékos feladataim vannak…aha…

 Aki idáig jutott az olvasásban, nem kap sört, viszont tudja, hogy miről is szól igazából ez az „iromány” −  ahogy néhány csemete ma hív például egy Babits-verset, mert azt hiszi, hogy ez a szó „oké”. 

Addig is: sztoicizmus mindhalálig. Akasztófahumor, most.  

Ezt a szöveget 2 évvel ezelőtt írtam. Azóta magamon is észrevettem a multitasking kényszert. Képes vagyok úgy beszélgetni valakivel, hogy közben mást is csinálok, például megnézek valamit a neten. Bunkóság…de mindenkin ezt veszem észre. Szimbiózisban a kütyüvel. 

Talán ha egy olyan iskolarendszerünk lenne, amelyben a tanár nem agyonnyomorított bérrabszolga, hanem lenne ideje minden órára alaposan felkészülni, akkor motiválóbb lehetne a tanítás-tanulás, jobban lekötné a diákot a jelenlegi, középkori hótunalom helyett…

 És akkor beleért a kezem…