Neczpáli Justh Zsigmond (Pusztaszenttornya, 1863. február 16. – Cannes, Franciaország, 1894. október 9.), magyar író, drámaíró, saját színházának igazgatója, Justh Gyula fivére.
A nemesi származású neczpáli Justh család sarja Turóc vármegyéből. Apja neczpáli Justh István (1821–1904), földbirtokos; anyja nemesbükki Pákozdy Matild (1831–1898) volt. Budapesten kezdte tanulmányait és külföldi főiskolákon: Kielben, Zürichben, Párizsban folytatta és fejezte be. Eleinte nemzetgazdasági tanulmányokra készült, de Taine-nek, a világhírű francia esztétának tanácsára a szépirodalomnak szentelte magát.
Jelentékeny talentuma Párizs nagyvilági légkörében, a francia szépirodalmi áramlatok közvetlen hatása alatt fejlődött; általában kiterjedt baráti összeköttetései voltak a francia politikai, társadalmi, irodalmi és művészeti világ kitűnőségeivel; négy telet töltött Párizsban, ahol a szalonok kedvelt látogatója volt, és szenttornyai kastélyában gyakran látta ő is vendégül a hazai és külföldi szellemi élet számos nevezetes alakját.
Első művei (Ádám [1885], Káprázatok [Budapest, 1887], Művész-szerelem [Budapest, 1888], Páris elemei [Budapest, 1889]) némiképp egyénisége rovására éreztetik a nyugati, különösen a naturalisztikus hatást. Elemző erejével nemsokára az alföldi népélet felé fordult, melynek sajátos életét és tipikus alakjait nagy szeretettel rajzolta, így a gányót, a nazarénust stb.
A puszta könyve (Budapest, 1891), a Gányó Julcsa (Budapest, 1893) és a Delelő (Budapest, 1895) sok eredeti impresszióval alkotott irodalmi életképek, Justh legjelesebb művei; tárgyuk népies, de tárgyalásuk nem naiv, hanem modern, analizáló, s érdeme, hogy a paraszt-társadalom erkölcsi oldalával és mélyebb kérdéseivel foglalkozik.
Tervezett egy 14 regényből álló regényciklust A kiválás genezise címmel, melybe filozófiáját kívánta belefoglalni. Ennek volt az első három része a magyar arisztokráciát lefestő (1.) Pénz legendája, a (2.) Gányó Julcsa és élete utolsó regénye, a (3.) Fuimus (Budapest 1894).
Tüdőbaja, mely ellen hol Olaszországban, hol Indiában, hol a francia Riviérán keresett menedéket, megölte; Szentetornyán temették el.Halálának 100. évfordulóján hamvait feltárták és a lepusztult majorból átszállították a közeli gádorosi temetőbe. Itt helyezték ismét örök nyugalomra.
Korai halála irodalmunkat egy nemes és finom és még fejlődésben levő szellemtől fosztotta meg.
A szent-tornyai parasztszínház
Érdekes és nem sikertelen kísérlete volt, hogy birtokán parasztszínházat állított fel, melyben a néppel magyar népszínműveket, továbbá klasszikus drámákat, Shakespeare– és Molière-darabokat adatott elő; a betanítást maga vezette.
- Első előadás: 1892.
- Utolsó előadás: 1894. augusztus 25. (Plautus: Fecsegők)
Többféle előzménye volt a parasztszínház létrejöttének. Közrejátszott benne gyermekkori élménye, a betlehemi játékok, a dohánytermesztők (a gányók) szokásainak megismerése. Emellett párizsi tartózkodása idején orosz barátaitól (Verescsagin, Antokolszkij) hallott a jobbágyszínházakról, valamint a francia gázgyári dolgozók avantgárd színházáról is. Igazi indítéka mégis a társadalmat megújító terve volt, amely a parasztság szellemi gazdagságát, műveltségének bővítését kívánta elérni. Szoros érzelmi, erkölcsi kapcsolat fűzte Szentetornyához, a pusztához, annak népéhez.
1889-től felerősödik benne a hazavágyás, alig várja a tavaszt, hogy hazatérhessen. „De jó itt nyugodni. Az enyéim között, az én istenáldta boldog népem között” – írja Czóbel Minkának. Birtokán a parasztok bérlők voltak, jobb anyagi körülmények között éltek. A fél falu a „komája” volt, a keresztelőkre, esküvőkre mindig meghívták, de vendégeivel is gyakran ellátogatott a parasztjaihoz. Gyakran vendégeskedett náluk, legjobb parasztbarátait meghívta, gyakran énekeltek együtt. Látogatta a helyi iskolát is, a jó tanulókat megjutalmazta, de támogatta a helyi olvasókört is, könyveket, zászlót adományozott, és felolvasást tartott barátaival. 1890-ben ifjúsági egyletet alapítottak, az olvasóvá nevelést szorgalmazták.
Az elgondolás, amelyre e színházat építette, szoros kapcsolatban van a magyar paraszt jellemével kapcsolatban kialakított nézeteivel. Úgy vélte, hogy a magyar paraszt életszemlélete és érzésvilága – a görög jellemmel hasonlítható fatalisztikus nyugalma és derűje – kiválóan alkalmas a klasszikus alkotások felidézésére és befogadására. Hipotézisét a gyakorlat igazolni látszott, mert valóban sikerült egy olyan parasztokból álló színtársulatot létrehoznia, amelyet a falu csakugyan magáénak érzett, s amelynek csodájára járt a pesti – sőt a Justh meghívta külföldi művésztársaság is. Persze – ma már látnunk kell – nemcsak „pszichológiai” okai voltak a sikernek. A gádorosi, szent-tornyai, orosházi nép bizalommal volt személyesen Justh iránt, mivel megérezte benne a szociális és kulturális gondjai iránti őszinte érdeklődést. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a körülmény, hogy a szent-tornyai szociáldemokrata szervezet Justhot díszelnökévé választotta. Kulcsár Pál, a helyi szociáldemokrata vezér egyébként a színjátszó társulat egyik legaktívabb és legtehetségesebb szereplője volt, akit Justh annyira becsült, hogy egy alkalommal Párizsba is magával vitte, hogy megmutathassa neki a Théâtre Français előadásait. Ezek a motívumok egyszersmind azt is bizonyítják, hogy Justh vállalkozása nem valami romantikus, elszigetelt vállalkozás volt csupán. Egy olyasfajta kultúrszomjat elégített ki, amely nem kis mértékben éppen a falun meginduló agrárszocialista mozgalmakkal függött össze: egy valóságos társadalmi mozgás teremtette igénnyel, amely végül is a viharsarki parasztság oly jelentős olvasóköri mozgalmát is létrehozta.
Az első évben a színház a kiürített virágház volt deszkacölöpökre állított színpaddal, függönnyel, nézőtérrel, padokkal, görög mintára épített padokkal. Ezt a színházat nevezte Justh később (amikor a következő nyáron már a nagyobbat, az amfiteátrumot is megépítette) Kis Színháznak. Az Amfiteátrum vályogból épült, s fehérre meszelték. Valóságos amfiteátrum volt: köralakú fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak beosztva az ülőhelyek, piros vászonnal bevonva, előttük padok. A színpadot valamivel magasabbra építették, előtte elkerített hely volt a kar számára, s egy súgólyuk féle, melyen kopogtatóval jelezték az előadás kezdetét. A színház hossza 18-20 méter, szélessége 8-10 méter, fala mintegy 3 méter magas. Teteje nem volt, hanem szép lombos fák borultak rá. A színpad fél méterre volt emelve. A színpad mellett két fülke és középen egy kijáró ajtó volt. Úgy a fülkéket, mint a kijáró ajtót vörös szövet takarta el. A nézőtér közepén a fal mellett volt a páholy. A páholy mellett jobbról és balról egy sor szék, a székek előtt két sor pad, a padok végén ismét két sor rövid pad volt elhelyezve. A két kör-pad vörös szövettel volt bevonva. A színpad nem volt elzárva függönnyel. A fal mellett és a bejáróknál volt az állóhely. Az épület körüli parkban állt Jászai Mari és Justh Zsigmond szobra is, melyeket Strobl Alajos készített.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szent-tornyai_parasztsz%C3%ADnh%C3%A1z
https://hu.wikipedia.org/wiki/Justh_Zsigmond
Be First to Comment