OSCAR WILDE

OSCAR WILDE

HÉLAS!

Meghemperegtem minden vágyba lent

S lant lett a lelkem, min a szél zenél.

Ezért veszett el, ami bennem él,

kemény hitem, s tudásom is, a szent.

Most életem elfirkált pergament,

Amelyre egy ünnepnapon sekély

Dalt írt a rímes, könnyű szenvedély

És az egésznek titka tönkrement.

Járhattam volna olykor fénybe, szép

Ormon, dalolva téged, tiszta élet,

Hogy megbűvöljem az Isten fülét.

Elmúlt e kor? Varázsvesszővel ép

Csak érintettem a mesét, a mézet –

És árva lelkem kincse semmivé lett.

(Kosztolányi Dezső ford.)

„A 19. századi viktoriánus hagyományoktól dohos Anglia irodalmába friss levegőt hozó szellő volt Oscar Wilde, akit művei alapján egyesek embertestbe zárt angyalnak, magánéleti eseményei kapcsán pedig emberbőrbe bújt démonnak tartották.

… Kivételes egyéniség volt, egy igazi zseni. Azok közé a művészek közé tartozott, akik életüket könyveiknél fontosabb alkotásnak tartották. Élete tele volt pompával, dicsőséggel, tündökléssel; gazdag volt, befolyásos és sikeres, ám éppen legnagyobb sikerei közepette érte a végzetes csapás, amely egész addigi életét felforgatta. Egy kínos botrány kapcsán ugyanis kiderült vonzalma saját neméhez, melyet követően Wilde neve évtizedekig tabu lett, hazája kitaszította. A csillogás után a kegyetlen börtönvilág sötétje következett. Olyan magasról zuhant olyan mélyre, hogy egész Európa beleborzongott. Anglia csak 1954-ben, Wilde születésének centenáriuma alkalmából ébredt rá, hogy e kivételes művész írásai mennyire tiszták, és hogy költeményei mennyire erkölcsösek.”

Oscar Wilde (teljes nevén Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde) (Dublin, 1854. október 16. – Párizs, 1900. november 30.) ír költő, író, drámaíró. Sikereit elsősorban könnyed, elegáns stílusának és sziporkázó szellemességének, paradoxonjainak köszönhette. 

Élete

1854. október 16-án született az írországi Dublinban Oscar Fingal O’Flahertie Wills Wilde néven, köznemesi család második fiúgyermekeként. Édesapja, Sir William Wilde fül- és szemspecialistaként dolgozott, míg édesanyja, Jane Francesca Elgee Speranza álnéven vált ismert írónővé. Nem véletlen tehát, hogy Oscar megszerette az irodalmat, és falta a könyveket. Édesanyja ifjúkorában részt vett az ír nemzeti mozgalmakban, Wilde egyértelműen tőle örökölte lázadó egyéniségét.

A Wilde házaspár furcsa pár volt Dublinban, egymásnak szinte tökéletes ellentétei. Míg Sir William cingár, törékeny alkatú, alacsony növésű férfiúnak tűnt, tudásra szomjazó tekintettel, addig Speranza sudár termetű asszony volt finom vonásokkal, tekintélyt parancsoló járással. Az apa – talán kisebbrendűségi érzésből – többször félrelépett, és három házasságon kívüli gyermeke született. Igaz, Speranza is tartott fenn kapcsolatokat írótársaival, de ezek pusztán plátói szálak voltak.

Oscarnak volt egy nála két évvel idősebb bátyja, Willie Wilde, és egy nála három évvel fiatalabb húga, Isola Francesca Emily. Wilde imádta kishúgát, jó testvéri viszony alakult ki közöttük, ám amikor Isola tízévesen, 1867-ben meghalt, Oscar csak hosszú idő elteltével tudta magát túltenni húga elvesztésén. Ezt bizonyítja az a tény, hogy Oscar halálakor megtalálták Isola egy gondosan borítékba rejtett hajtincsét, melyet Wilde mindig magánál tartott. Wilde egyébként rettentően érzelmes, gyengéd alkat volt, nehezen tudott megemészteni dolgokat. Amikor kölyökként részt vett egy gyerekcsínyben, és menekülniük kellett, véletlenül fellökött egy testi fogyatékos fiút, amit azután egy jó darabig nem tudott feldolgozni, annyira gyötörte a lelkiismeret-furdalás.

 A család eleinte egy forgalmas utcában lakott, a Westland Row 21. szám alatt, majd 1855 júniusában átköltöztek a szomszédos Merrion Square-re, ahol Wilde egész gyerekkorát töltötte. A fiúk nagypolgári környezetben nőttek fel, francia és német nevelőnők gondozásában, és Dublin szellemi elitje vette őket körül. Oscar mindig együtt volt szüleivel és a felnőttekkel, így nyolcéves korára már jól ismert minden témát és álláspontot, amelyet a vacsorák során megvitattak.

Tanulmányai

1864-ben testvérével együtt utaztak a Portora Royal School internátusába, amely liberális szellemével és a világra való nyitottságával Wilde számára az otthoni nevelés eszményi folytatása volt. Tanulmányait 1871-től 1874-ig a dublini Trinity College-ban folytatta, ahol az angliai intézményekkel ellentétben személyes kapcsolat alakult ki tanár és diák között. Wilde-nak tetszett e szabadelvűség. A vizsgákon játszi könnyedséggel tett eleget a tanulmányi követelményeknek. Legnagyobb hatást tutora, John P. Mahaffy gyakorolta rá, olyannyira, hogy 1875-ben együtt indultak el egy görögországi felfedező körútra, ám pénz hiányában csak Rómáig jutottak. Wilde-ot elbűvölte a keresztény város, megtetszett neki a katolikus vallás.

Egyetemi tanulmányait Oxfordban, a Magdalen College-ban végezte, 1874-78 között. Az itt töltött évek a készülődés évei voltak. Feltűnő ír akcentusával, kiváló felkészültségével és főleg öltözködésével kitűnt társai közül. Még a szokásosnál is nagyobb kockás tweedzakót öltött, pávakék nyakkendőt viselt, és hullámos karimájú, enyhén félrecsapott kalapot hordott. Mindenkor az érvényes normákat szegte meg. 

1876-ban hirtelen meghalt édesapja, aminek következtében Lady Wilde nyakába szakadt az összes gond: a családi földbirtokot jelzálog terhelte, és emellé még komoly adósságok is társultak. Özvegyasszonyként aggódhatott, hogyan tud kijönni a pénzből, hogyan tudja támogatni ügyvédnek készülő Willie fiát. Szerencsére Oscar fenn tudta magát tartani ösztöndíjából, sőt amikor a család egyetlen támasza, a féltestvér Henry Wilson 1877-ben elhunyt, Wilde-nak kellett eltartania őket. Szabadúszó íróként több-kevesebb sikert ért el. 1878-ban Ravenna című költeményével elnyerte a nagy dicsőségnek számító Newdigate-díjat, melyet kizárólag ifjú, tanulmányaikat folytató tehetségek kaphattak. Ahhoz egyáltalán nem fért kétség, hogy Wilde egy igazi zseni, tehetséges író, de egyúttal rendkívül fegyelmezetlen ifjú is volt, így az egyetem elvégzésével nem kapott tanári kinevezést. 1879 őszén közös lakásba költözött egyik régi festő barátjával, a francia Milesszal.

Hírnév, siker

Wilde a londoni szalonok állandó vendége lett, de különc viselkedése és kirívó, szokatlan öltözködése miatt háta mögött kinevették. A Punch c. hetilap 1880-tól karikatúrasorozatot indított róla, melyben egyértelműen a gúny céltáblája volt, de nem bánta, hiszen ez ingyen reklám volt neki. Wilde pedig mindenáron akarta a hírnevet: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” Wilde ugyanis nem azok közé az írók közé tartozott, akik szemérmesen meghúzódtak műveik mögött. Ő nem tudta, nem akarta kivárni, míg az emberek műveit elolvasva így kiáltanak fel: „Milyen remek művek – mekkora művész!” Fordítva, azt szerette volna elérni, hogy az emberek ezt gondolják: „Mekkora művész! Micsoda remek művek lehetnek a tarsolyában!” Híres akart lenni, hogy gazdagsága révén szabad lehessen. 1881-ben saját költségén megjelentette Poems (Versek) című művét, amelyet még az év decemberében bemutatott az amerikai közönségnek Kanadában és az USA-ban. Az előadóút óriási sikerrel zárult, Wilde sziporkázó hangvételű előadásaival lenyűgözte publikumát. Egyszerre híres és gazdag lett, elérte a hőn áhított ismertséget.

Házassága

Londonban összeházasodott Constance Mary Lloyddal. Párizsban töltötték mézesheteiket. Londonban telepedtek le, és Wilde sorra jelentette meg legkülönbözőbb műfajú írásait, amelyeknek egy közös vonásuk van: a stílus, a nyelv magával ragadó szépsége. Előadásokat tartott, újságíróként tevékenykedett, elégedett volt életével. Amikor egy estélyen megkérdezték tőle, hogy mit csinált aznap, Wilde szerényen csak ennyit felelt: „Egyik versem nyomdai levonatát javítottam. Egész délelőtt töprengtem, végül kihúztam egy vesszőt. Délután folytattam a munkát, aminek az lett az eredménye, hogy visszaállítottam azt a bizonyos vesszőt.”

1885-ben megszületett első fiuk, Cyril, majd a következő évben a világra jött Vyvyan. Wilde ráérzett az apa szerepére, és ontotta magából a szebbnél szebb meséket. 1888-ban megjelent A boldog herceg és egyéb mesék c. mesegyűjteménye, melyben olyan nagyszerű alkotások kaptak helyet, mint a címadó A boldog herceg (The Happy Prince), A nevezetes rakéta (Remarkable Rocket) és Az önző óriás (Selfish Giant). Ezen mesék mindegyike a meseirodalom egy-egy kincse, amelyekkel Wilde még a ’’dán mesefejedelmet’’, Andersent is túlszárnyalta. Ezek a mesék nem csupán gyerekeknek szólnak, hanem a felnőtteknek is tanulságul szolgálnak, mivel mindegyiknek van valami erkölcsi üzenete. (Wilde saját gyermekeinek is ebből olvasott fel esténként.)

1890-ben megjelent Wilde talán legvitatottabb műve, a Dorian Gray arcképe (The Picture of Dorian Gray), amely egyik pillanatról a másikra nemcsak híressé, de hírhedtté is tette, egyszerre hozott sikert és megvetést Wilde számára. A történet egy csodálatos szépségű, előkelő ifjú tragikus életútját beszéli el a diadal tetőpontjától a teljes züllésig.

Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray az újonnan megismert és megszeretett Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian egész alakos portréját egy festőbarátja (Basil Hallward) festi meg, s Lord Henry, a gazdag és divatos dandy meg akarja azt venni. Miután Dorian ráébred saját szépségére, azt kívánja, hogy bárcsak a festmény öregedne őhelyette. Ezzel eladja lelkét, nem az ördögnek, hanem a képnek. Az idő múlásával átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s közben megdöbbenve veszi észre, hogy míg teste tökéletesedni látszik, addig rejtett arcképe egyre rútul. Ugyanis véghezvitt bűnös tettei kitörölhetetlen nyomot hagytak a valódi személyiségét ábrázoló képen. Egy különösen gonosz gyilkosság után saját magától megundorodva a portré mellébe döfi a tőrt. Dorian holtan esik össze, mert a tőr az ő szívét sebezte halálra. Szolgája ott találja holtan fekve, összeaszott, ráncos arccal a tökéletes kép alatt. Wilde ars poeticája mélyen érződik e művében, miszerint „Minden művészet haszontalan. Nem a művészet utánozza az életet, hanem az élet a művészetet.”

Oscar Wilde számára egész életében talán az 1890-es év volt a legsikeresebb. Magánélete rendezett volt, boldogságban élt családjával, neve ismert volt, ott forgott a legjelentősebb elit körökben, és tehetségéhez sem fért kétség. Ám éppen ekkor, legnagyobb sikerei csúcsán érte el őt végzete. 1891-ben egy fiatal író megkereste őt, hogy bírálja el verseit, és tehetségét az irodalomhoz. Ez az ifjú Lord Alfred Douglas (‘Bosie’) volt, akivel e hivatalosnak induló kapcsolatuk egyre mélyebb, barátibb viszonnyá változott. Több időt töltött Wilde e fiatal fiú társaságában, mint saját családjával, ami házasságon belüli konfliktusokhoz vezetett, és botrányba torkollott. 1891 termékeny év volt Wilde számára, kötetei sorra jelentek meg. Az érdem részben a fiatal Douglasé volt, hisz ő ihlette meg, bűvölte el Wilde-ot.

Az életét derékba törő botrány

Az ifjú lord apjának, Queensberry márkinak egyáltalán nem tetszett ez az „abnormális” viszony fia és az író között, és felelősségre vonta Wilde-ot, aki azonban meggondolatlanul rágalmazási pert indított a márki ellen. Ez nagy hiba volt, mert így saját magát állította vádlói elé. Wilde abban is hibát követett el, hogy az ellene felhozott vádakat nem tagadta, egyszerűen abszurdnak tartotta. Mint elmondta: „Sokan azt gondolták, hogy az életem merő valótlanság, én ellenben mindig is tudtam, hogy igaz, mert akárcsak az igazság, csak ritkán volt tiszta, és sohasem volt egyszerű.” A bíróság bűnösnek találta Wilde-ot a fajtalankodás bűntettében, és két év fegyházra, valamint kényszermunkára ítélték. 1895-től 1897-ig raboskodott a börtönben. Teljesen megtört. Ez alatt az idő alatt megírta De Profundis c. alkotását, amelyben a vergődő lélek őszinte vallomása fogalmazódik meg, s mellyel sikerült megszereznie az európai közönség rokonszenvét és együttérzését.

1896-ban meghalt édesanyja, Lady Wilde, ami nagyon mélyen érintette a börtönben raboskodó írót. „Anyám halála oly szörnyű volt nekem, hogy én, aki egykor a nyelv mestere voltam, nem találok szót, mely kifejezné fájdalmamat. Ő és az apám olyan nevet hagytak rám, amelyet ők nemessé és megbecsültté tettek. Én örökre szégyent hoztam erre a névre.”

1897-ben, szabadulva a börtön sötétségétől, azzal a ténnyel kellett szembesülnie, hogy a bíróság feleségének, Constance-nak ítélte a két gyermeket. A fiúkat, Cyrilt és Vyvyant – anyjuk gerincbántalmai miatt – egy házban nevelték, ahol Wilde neve tabunak számított, sőt Constance lecserélte a Wilde családnevet Hollandra. Még mindig szerette Oscart, csak fiait akarta megóvni a szégyentől és megaláztatásoktól. Hazája elfordult Wilde-tól, aminek következtében kitaszítottnak és magányosnak érezte magát. Barátai mindenben mellette álltak, 1897-ben ott várták a börtön kapujában, amikor kiszabadult. Elmondásuk szerint Wilde olyan méltóságteljesen lépdelt, mint egy száműzetéséből visszatérő király. Constance rendszeresen támogatta Wilde-ot pénzzel. Oscar mégis azt érezte, egyedül van a világban, Anglia népe nem érti meg őt, és ez fájt neki. „Keservesen sírnék, ha nem sírtam volna már el minden könnyemet.” Ezért úgy döntött, hogy Franciaországba távozik. Azonban itt is azzal kellett szembesülnie, hogy azok az emberek, akik egykor barátságát keresték, most sértegették vagy semmibe vették. Ezért Wilde egy kis tengerparti faluba, Bernevalba utazott tovább. Itt egy rövid ideig még együtt voltak Alfred Douglasszel, mert a vádak ellenére is ragaszkodtak egymáshoz, de ezután végleg megszakadt kettejük kapcsolata, és elváltak útjaik.

Wilde A readingi fegyház balladája (The Ballad of Reading Goal) című munkáját 1898-ban adták közre, szerzőként C. 3. 3.-at jelölve meg. (Ez volt Wilde rabzárkájának száma.) Az emberek Wilde iránti gyűlölete kezdett átalakulni szánalommá. „A hazaszeretetéért börtönbe zárt hazafi szereti a hazáját; a fiúk szeretetéért börtönbe zárt költő szereti a fiúkat.” Wilde ezzel azt akarta kihangsúlyozni, hogy sosem fog megváltozni, és tényleg, Wilde mit sem változott, ugyanúgy költötte a pénzét, még azt is, ami nem volt, és sorra járta a kávéházakat. A legfélelmetesebb a fantommá vált emberek sokasága volt számára, régi ismerősei úgy mentek el mellette, mintha Wilde nem létezne.

1900-ban fülfertőzése, amelyet a börtönben kapott, súlyossá vált. Javasolták neki a műtétet, de az egyetlen dolog, ami heves fájdalmai közepette is bosszantotta Wilde-ot, az az ízléstelen tapéta volt. Viccesen jegyezte meg: „Egyikünknek mennie kell.” Mivel köztudott volt, hogy Wilde nem tud jól bánni a pénzzel, minden egyes penny kifolyik kezei közül, az orvosa sürgetően faggatta kifizetetlen kezelési számlái miatt, mire ő csak ennyit válaszolt: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet.” Egy nappal halála előtt katolikus hitre tért, majd 1900. november 30-án hajnalban elérte végzete, és meghalt. Hű barátok kis csoportja kísérte el őt utolsó útjára. Síremléke a Père-Lachaise temetőben áll.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Oscar_Wilde