HATÁR GYŐZŐ

Határ Győző (szül. Hack Viktor, Gyoma, 1914. november 13. – London, 2006. november 27.) Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, filozófus, a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) alapító tagja, építész.

Hack Viktor néven született 1914. november 13-án, Gyomán. Nevét 1946-ban magyarosította. Apja Hack Vilmos erdélyi szász, a gyomai Kner nyomda papírszakértője volt, az I. világháborúban megrokkant; így a családot a későbbiekben az anya, Túri Mária Margit tartotta el. 1920-ban költöztek Budapestre.

1933-ban a Markó utcai Bolyai Főreálban érettségizett. Univerzális tehetség. 16 évesen már a Zeneakadémián tanult hegedülni, melléktanszakon pedig zongorázni. A zenetanulással 17 évesen felhagyott, mert tanulmányi versenyen elért eredményei alapján, felvételt nyert a Budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karára Borbiró Virgil mellé. 1938-ban szerzett diplomát.

Egyetemi évei alatt megtanult németül, olaszul, spanyolul, franciául, angolul. Egy évfolyamtársa szerb-horvátra tanította, orosz emigráns, nagypolgári családból származó szeretője pedig oroszra.

Építészként, még diploma előtt Hajós Alfréd irodájában dolgozott.

1943-ban államellenes szervezkedés miatt elítélték, a Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogházba került. Itt élte meg 1944. március 22-én a Sátoraljaújhelyi börtönlázadást, amit betörő SS egységek segítségével fojtottak el. A rabok élete – visszaemlékezések szerint – csak a sebesült börtönparancsnok (Lindenberger Lajos) közbelépésén múlt, aki nem engedte, hogy a sétaudvarra terelt több száz elítéltet a börtönt felügyelő Honvéd Vezérkari Főnök engedélye nélkül legéppuskázzák.

Büntetőszázadba tették, ahonnan 1944 végén, korábbi rabtársa segítségével sikerült megszöknie.

Pestre menekült, a Wallenberg-házban vészelte át a nyilasok rémuralmát. A Svéd-Ház lerohanását (1945. január 7.) egy szekrény felső polcán elbújva élte túl. Ezen az éjszakán innen mintegy 130 embert hurcoltak el és lőttek a Dunába.

A szovjetek bevonulása után szerencséje és orosz tudása életmentőnek bizonyult. Többször mentett meg nőket, asszonyokat az óvóhelyekre be-betörő katonák erőszakoskodásaitól, saját magát pedig a „málenkij robot”-tól.

A háború utáni évek

A béke beköszöntével nehéz, keserű évek következtek. A „pártmaffia” mindenhol utolérte. Gerő Ernő feljegyezteti a nevét, amikor egy rabtársáról érdeklődött nála. A Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kiadásához Lukács György segítségét kérte, ezért három napot kellett a rendőrségen eltöltenie. Édesanyját és nagybeteg apját is meghurcolták. Elkeseredettségében felvásárolta és elégette első, Ragyogó szívvel, remete daccal című verses kötetének fellelhető példányait. A későbbiekről viszont így írt az Életút-ban:

„Örömhírrel járok, atyámfia: vége a dögszürkeségnek, a monokróm kép bozsogni kezd és színesre vált. Csodálatos évek, kivételes esztendők voltak ezek Lorcsikám, a fordulat gyalázatos győzelméig; és a zsenge demokrácia végig defenzívában volt ugyan s váltig tudtuk, hogy e tiszavirágéveknek egyszer bealkonyul; de amíg tartott! És te! Mint mikor a szürke-fekete képernyő a tévén hirtelen színesre vált, így pompázott a színkép minden szivárványszínében a világ, és már pávafarkát bontogatta az irodalom. S magam meg mit tapasztaltam? Csak azt, hogy feltágul és legyezőszerűen kiszélesedik előttem az élet. Soha annyi új, értékes barátot, annyi érdekes embert, soha! Nem akarlak, de nem állhatom meg, hogy nevekkel el ne árasszalak hiszen csak győzzem: az újholdasok, az Európai Iskola; muzsikusok, festők, irodalmárok, patríciuscsaládok fejei, leányai, társasági potentátok; s mindez lavinaszerűen, egyszerre. Mezei Árpád, Pán Imre, Hamvas Béla, Weöres Sándor, Jékely Zsoli, Vajda Endre, Szentkuthy Miklós, az újholdasok felvonulása, Fantin-Latour ecsetjére méltó bársonypuha portrék költőkről-költőnőkről, Gyarmathy Erzsébetről, (az akkor még költőnő) Szabó Magdáról, Nemes Nagy Ágnesről… tudod mit? Ezekről majd részletesen, később. Hogy mint kezdtük el a Darling Eszpresszó irodalmi sarokasztalán mi négyen, sovány elégtételül, a vásott-gonoszkodó „sírverseket”, Végh György, Jékely Zoltán, Vajda Endre és magam; meg hogy mint kezdődtek el műtermemben, kéthetenként azok az emlékezetes, hol-zenei, hol-irodalmi estek, amelyeken a Szervánszky fivérektől a Válasz jeleseiig, majd mindenki felvonult –”

Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós és Weöres Sándor barátságáról később különösen meleg szavakkal emlékezett meg az Életút lapjain, de Szabó Lőrincet, Füst Milánt, valamint a cimbalomművész Rácz Aladárt is barátai között tudhatta. Megszületett a „Heliane”, amit sikerült is kiadni 1947 karácsonyán. Ekkortájt, 1948-ban írta az Az Őrző Könyve című művét, amit – témáját tekintve – George Orwell 1984 című, ugyancsak 1948-ban írt regényéhez szoktak hasonlítani.

Mindeközben az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Organization) biztosított számára megélhetést, ahol angol tolmácsként és építészként alkalmazták. A mindennapokat azonban egyre inkább beárnyékolta a Rákosi-diktatúra. Az UNRRA-missziót felszámolták. Szovjet regények fordításából élt. 1949 közepén elhatározta hogy disszidál. 1950. január 13-án a határ közelében elfogták. A Szegedi Fegyház és Börtönbe került, ahol vallatták, aminek következtében bal fülére elveszítette a hallását.

Újra börtönben

Két és fél évet kapott, amiből közel egy évet köztörvényesek között, a szegedi Csillag „börtönköztársaságában” töltött le. Ezután egy rabokból verbuvált titkos mérnöki irodába került a Gyűjtő Kisfogházába. Itt a pénteki kivégzések kivételével – amikor falhoz állítva, szó nélkül és mozdulatlanul kellett hallgatniuk a halálraítéltek utolsó kiáltásait – viszonylag jó körülmények között tartották őket. Munkájuk szakirodalom fordításából, kaszárnyák, erődrendszerek, utak tervezéséből állt.

Miskolcra szállították, a Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem építkezésére (itt ismerkedett meg Cziffra György (zongoraművész) zongoraművésszel, akit kőfaragásra osztottak be, és csak fortélyok árán tudta megkímélni a kezét).

Később visszakerült a Sátoraljaújhelyi Országos Börtönbe, majd Hejőcsabára. Onnan büntetésből – a konyhán az ételért kitört verekedés miatt, amit „élelemfelvétel megtagadásának” minősítenek – a hírhedt Márianosztrai Fegyház és Börtönbe vitték. Az alultápláltságtól és a hidegtől félálomban töltött napokon született itt meg a Golghelóghi.

Út az emigrációig

Szabadulása után egy évet az Állami Ipari Tervezőirodában dolgozott. Szőllősy Klára közreműködésével újra műfordítást vállalt. Számos nyelvből ültetett át magyarra prózát, (kis)regényeket és novellákat (a későbbiekben, élete emigráns korszakában pedig drámákat és költői műveket). Angol, francia, görög, latin, német, olasz, orosz, spanyol szerzőktől. Fordított többek között Lion Feuchtwangert, Jack London-elbeszéléseket, később Laurence Sterne Tristram Shandy című munkáját. Lassanként visszakerült a magyar irodalom vérkeringésébe. 1955-ben Rabelais Gargantua és Pantagruel fordítására kapott szerződést, a művel a forradalom kitörése miatt soha nem készült el.

Ekkortájt történt, hogy vőlegényjelöltként, épp háztűznézőből jövet, a Szegedről Pestre tartó vonaton megismerte későbbi feleségét, Prágai Piroskát. Szerelmes csatangolásaikból született meg a Tururu és Türürü című meseregény.

Az 1956-os forradalom a Visegrádi Alkotóházban érte. Édesanyja telefonja hívta Pestre: „Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Fiam, gyere azonnal!” Részlet az Életút-ból:

…„Lorcsikám: rettegek. Mert nem tudom, azoknak, akik annyira mindenestül túl vannak rajtunk és már a 2000-ik év felhágó évtizedeit tapossák, hogyan, miféle fortélyos irodalmi fogással tehetném »érdekessé« és »izgalmassá« azt a forradalmat, amely nekem minden fortély és fogás nélkül, úgy amint van, felejthetetlen, traumatikusan »gyönyörű«, és fantomfájdalmaival vissza-visszatér tagjaimba, hogy a róla való írás közben pórusaimon kigyöngyöz a hideg veríték…?!”

Orosztudásának ezúttal a forradalmárok vették hasznát: orosz kiskatonák kihallgatásában segített.

Az emigráció évei

1957–76 között a BBC magyar osztályának munkatársa volt, 25 éven át angol diplomatákat tanított magyarra a brit külügyminisztérium megbízásából.

Nyugdíjba menetele évében, 1976-ban megalapította saját könyvkiadóját: a londoni Aurora 1996-ig mintegy 30 kötetet jelentetett meg, kizárólag saját műveit (melyeknek nem csupán megírója, kiadója és postai terjesztője volt, de a kötetek szedését is maga intézte). A jellegzetes, aranyszínű borítókat többnyire felesége, Prágai Piroska (Priscilla) tervezte.

Halála

Két héttel halála előtt, részt vett az 1956-os forradalom 50. évfordulója alkalmából, a St. James’s palotában, Károly trónörökös jelenlétében és fővédnökségével rendezett megemlékezésen. Az író 56-os visszaemlékezéséből olvasott fel.

A londoni St. George’s kórházban érte a halál, feleségét csak tíz nappal élte túl.

Temetése 2007. január 23-án 15 órakor volt Budapesten, a Farkasréti temetőben. Búcsúztatót mondott többek között az Egyesült Királyság magyarországi nagykövete, John Nichols, akit ő és felesége tanított magyarra, valamint Hiller István miniszter.

Az alkotót az Oktatási és Kulturális Minisztérium saját halottjának tekintette.

Szellemi hagyatékát: több tízezer kötetes könyvtárát, videókazettáit, rádióműsorairól készült felvételeket a Petőfi Irodalmi Múzeumra hagyta, wimbledoni háza és annak berendezési tárgyai felett pedig a magyar állam rendelkezhet.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Hat%C3%A1r_Gy%C5%91z%C5%91