DÓCZY LAJOS

Báró németkeresztúri Dóczy Lajos, születési és 1872-ig használt nevén Dux Lajos (Sopron, 1845. november 29. – Budapest, 1919. augusztus 27.) zsidó származású magyar közéleti személyiség, a Külügyminisztérium osztályfőnöke, udvari és miniszteri tanácsos, magyar újságíró, költő.

Atyja Dux Mór bőrkereskedő volt, aki a szabadságharc alatt tönkrement. Édesanyja Rosenberg Róza. Atyja, miután a szabadságharc alatt szerencsétlen vállalatok vagyonát teljesen tönkretették, családjával Németkeresztúrra költözött és sógorának, Rosenberg Mórnak üzletébe lépett, mint üzletvezető.

Fia, Lajos onnét Nagykanizsára ment Lövingernéhez, anyja nővéréhez, akinek elemi zsidó iskolájában elvégezte a hat elemi osztályt; azután Keresztúron a talmudikus tudományokba avatta be a község tanítója. 1856-ban a soproni gimnáziumba adták szülei, s itt Rákosi Jenővel együtt az ifjúság vezetője lett.

Bevégezvén középiskolai tanulmányait, a bécsi egyetemen jogot hallgatott és a Presse szerkesztőségének is tagja lett. Ó tudósította a koronázásról a Presse-t, és cikkei nagy feltűnést keltettek. Mint tudósító annak az irodalmi társaságnak központjába került, amelynek Ágai Adolf, Asbóth Lajos, Hevesi László, Kaas Ivor, Kónyi Manó, Lőw Tóbiás és Rákosi Jenő voltak éltetői.

Ő is állandóan írogatott az akkor magas nívójú Borsszem Jankó című politikai élclapba, egyúttal hírlapi cikkekben lelkes védője volt Deák Ferenc politikájának. Horvát Boldizsár 1868-ban a miniszterelnökségre rendelte őt be fogalmazónak, de már 1872-ben Andrássy Gyula gróf külügyminiszter magával vitte Bécsbe, s Dóczi rövid időn belül magyar udvari tanácsos és miniszteri osztálytanácsos, ugyanakkor a Kisfaludy- és a Petőfi Társaság tagja lett. 

1878. június 8-án nemességet, majd 1900. március 13-án bárói címet, valamint a „németkeresztúri” nemesi előnevet szerzett I. Ferenc József magyar királytól.

Publicisztikai tevékenységét sohasem szüneteltette. Munkatársa volt a Presse-nek, a Pesti Napló-nak, Hírmondó-nak, a Reformnak, a Fremdenblatt-nak.

Munkássága

Színdarabjai egymás után kerültek színre: Az utolsó próféta (Jeruzsálem pusztulását tárgyalja, Budán mutatták be 1869-ben); Csók (Teleky-díjat nyert vígjáték, Nemzeti Színház, 1874; Burgtheater 1877); Utolsó szerelem (vígjáték, Nemzeti Színház 1884; Burgtheater 1885); Széchy Mária (történelmi dráma, Nemzeti Színház 1886); Vegyes párok (vígjáték, Nemzeti Színház, 1889); Vera grófnő (tragédia).

Híressé azonban Faust-fordításával (1872) tette magát 1887-ben, amikor a Nemzeti Színház az ő fordításában először adta azt elő magyarul. Németre viszont hetedikként ő fordította le Madách Imre Az ember tragédiája című munkáját (1892, Hamburgban mutatták be). 

Ellinor királyleány című vígjátéka (1896) megnyerte a Teleki-pályadíjat. Munkatársa volt az akkori valamennyi számottevő magyar nyelvű szépirodalmi és napilapnak. Különösen a Neues Pester Journalban Onkel Tóbiás álnéven megjelent írásai voltak népszerűek.

Egyéb művei: Névtelen levelek Tisza Kálmánhoz (1872); Költemények (1890); Beszélyek és vázlatok (1890.); Carmela Spadaro (novella, 1890); Friedrich Schiller összes költeményei (1902); Wallenstein-trilógia (a Nemzeti Színház számára, 1904); Goethe költeményei (1906). 

Arany János és Vörösmarty Mihály számos költeményét fordította le németre, több operaszöveget magyarra fordított és Johann Strauss számára ő írta a Pázmány lovag szövegét.

Álnevei: Omikron, Claire, Omega, Onkel Tóbiás.

https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%B3czy_Lajos