BOGÁNCS

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

BOGÁNCS

Bogáncs ott ül előttem az első sorban. Szúrós, mint egy igazi bogáncs. Mikor átvettem az osztályt, felfigyeltem az első dolgozatára: érzékeny-intelligens. Megnyugodtam, mert egyébként nem jegyzetel, hanem egész órán rajzol. De hogyan! Ámulok a tehetségén.

De ez így nem fog menni. Ha felszólítom, jelenti, hogy nem készült. Elégtelen. Már a sokadik. A témazárót megírja négyesre-ötösre, talán rajzolás közben figyel, nemcsak mobilozik. A negyedik egyes után mondom neki, beszélni szeretnék vele az óra után. Leülünk, beszélgetünk, egyszer csak előveszi az igazolását arról, hogy autista. „Ezt tudja más is?” – kérdezem. „Nem hiszem, hogy érdekli a tanárokat.” Téved. Gyerekbarát, támogató iskolában tanítok.

Kiderül, otthon állandó a balhé, anyja már elzavarással fenyegeti. pszichológushoz jár. Csendes, csendesen szúrós. Gondolom, otthon tombolja ki magát.

Hány tehetség veszik el a magyar közoktatás darálójában? Hány kiemelkedő intellektusra nincs elég időnk? Most felemelik a tanárok fizetését, de az óraszám nem csökken, vagyis a leterheltség sem. Elvész a gyerek.

Csak remélni tudom, Bogáncs, hogy békés karácsonyod lesz. És minden, hozzád hasonló, kivételes diáknak.

Boldogabb Új Évet!