ESTE

VASS JUDIT

ESTE

a kertben nem aludtam.

Kicsit fejembe szállt a bor,

s láttam,

amúgy is morfondírozol,

megint elemel a távol.

Az ittből

egyszer csak elhatárol

egy szóköznyi csend.

Újabban szokásoddá vált

egyedül, ott bent

fűzni tovább a mondatot,

észre se vetted,

hogy már áthallgatod,

kérdések közt a válaszok

nem válnak testté,

se hang, se kézmozdulat

nem jelzi többé

a kimondhatatlant.

Pedig én

épp mondani akartam,

ismerem ezt:

a zajban egyre csendesebb,

lassúbb ütemre váltó percet.

Igen, tudom, van az úgy,

hogy a világ nélkül könnyebb ─

így igaz.

De már jöttek.

A megírt jelenetnek

én csak makacs közönye voltam.

Ha visszapergetem magamban,

megint öklöt szorít az esztelensége.

Dühödten  újraszüllek,

s nagyon vigyázok,

Galileában ne vegye senki észre,

ki fia-borja vagy.

Elfenekellek,

ha nem húzod meg magad.