MERSE

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

MERSE

Amikor kilencedikben átvettem őket, döbbentem hallottam, hogy a Nyeken, előző évben ő volt az iskola egyik réme. Állandóan kötözködött, visszabeszélt. Most Hágában diplomázik.

Cigizek az iskola előtt, közben beszélgetek a tizenegyedikes Annával, akit egészen feldobott a Halotti Beszédes óra. No, gondolom, erre se számítottam. De ekkor…

jobbról egy elegáns, jóvágású fiatalember közelít…á, Merse, mondom, és már hajol is, hogy jobbról balról megpusziljon. Harmadéves a hágai egyetemen, artikuláltan, szépen beszélve magyarul ecseteljük a jelent, a jövőt. Hágában huszonöt magyar egyetemistával ismerkedett meg. Később feljön velem a tanáriba, ahol Piri, a volt osztályfőnök épp rohan, hogy mikrózza az ebédjét. „Átnyújtom” Mersét, elbúcsúzunk. Talán örökre, mert Olaszországban készül letelepedni. Őt is elveszítjük. Iskolánk „rémeként” az egyik legjobb novellát írta a kreatív íráson.

Ma mesélem Gergőnek, volt tanítványnak, ma már kollégának, milyen jó érzés volt Mersével találkozni, milyen heuréka élmény, hogy diákjaink megérnek,és komoly felnőttek lesznek.

Persze, mondja Gergő, „ezért mondom én mindig, hogy mindenki nyugodjon le, és ne csináljon drámát a kamasz hülyeségekből.”

Hiába, na megérnek. (Csak ne kényszerülnének elmenni…)