“Aki kivételnek tekinti magát, gyanús és nevetséges mindkét fél számára. Minden oldal a napfény monopóliumát akarja magának, és ellenfelét az éjszakába löki; minden oldal azt követeli, hogy válassz a nappal és az éjszaka között.”
(Buber, Beszéd a Carnegie Hallban, 1952.)
„Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása és összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. S hogy Én-né leszek, mondom: Te. Minden valóságos élet – találkozás…
A szeretet a világban ható erő. Aki benne áll, és benne szemléli a világot, annak számára az emberek kibontakoznak a világi nyüzsgésből, jók és rosszak, okosak és ostobák, szépek és csúnyák, egyik a másik után Te lesz a számára, …
A szeretet: egy Én felelőssége egy Te iránt, ez adja azt, amit semmi érzelem nem képes adni – minden szerető egyenlőségét a legkisebbtől a legnagyobbig…
…Hiszen nem másról beszélek, mint a valóságos emberről, Rólad és Rólam, a mi életünkről és a mi világunkról, nem valamely Én-ről önmagában, s nem is valamely létről önmagában. …”(Buber: Én és Te. Bíró Dániel ford.)
„Ez a teremtmény, az „ember”, … egyre mélyebb válságnak van kitéve, korszakokkal ezelőtt kezdte el útját, jóval azelőtt, hogy számolni kezdtük az időt. Földi útjának korszakai alatt egyre nagyobb tempóban növelte azt, amit szeret „természet feletti uralmának” nevezni, s diadalt diadalra halmozott a „szellem alkotásaival”. De ugyanakkor, ahogy egyik válság a másikat követte, egyre mélyebben átérezte, hogy mennyire törékeny minden dicsősége; s a tisztánlátás pillanataiban ráébredt, hogy mindannak ellenére, amit szívesen nevez „haladásnak”, egyáltalán nem a főúton jár, hanem két szakadék között tapogatózik bizonytalanul egy keskeny ösvényen. …
Ahol csak valódi emberi társadalom alakult ki azóta, az mindig a funkcionális autonómia, a kölcsönös elismerés és a kölcsönös felelősség alapján jött létre, lett légyen az individuális vagy közösségi. …
A társadalom beolvadását az államba felgyorsította az a tény, hogy a modern ipari fejlődés, s annak rendezett káosza következményeképp, amelybe beletartozik mindenki harca mindenki ellen a nyersanyagokért és a világpiacon való nagyobb részesedésért, az államok közötti régi harcokat felváltották a teljes társadalmak közötti küzdelmek. …
a személyes kapcsolatok elsorvadnak, s az ember szelleme elszegődik funkcionáriusnak. A személyes egyéni lény már nem egy társadalmi test élő tagja, hanem csavarrá válik a „kollektív” gépezetben. …
Egy ilyen válságból nem lehet úgy kikerülni, hogy megpróbáljuk visszaküzdeni magunkat az útnak egy korábbi szakaszába, csak azt tehetjük, hogy megpróbálunk úrrá lenni a problémákon anélkül, hogy kisebbítenénk őket. Nem fordulhatunk vissza, előre kell mennünk. De csak akkor mehetünk előre, ha tudjuk, hogy hová akarunk jutni…
Nyilvánvalóan azzal kell kezdenünk, hogy létfontosságú békét teremtünk, amely megszünteti a politikai elv uralmát a társadalmi elv fölött. Ez az elsődleges cél viszont nem érhető el a politikai szerveződés eszközeivel, csak és kizárólag az emberek szilárd akaratával, hogy együtt műveljék és hasznosítsák planétánk területeit és nyersanyagait, és kormányozzák lakóit. Ezen a ponton azonban minden korábbinál nagyobb veszély fenyeget bennünket, a hatalom gigantikus centralizációjának veszélye, amely beborítja az egész földgolyót és elnyel minden szabad közösséget.
Közös irányítás csak a szocialista irányítás lehet. Ám ha a mai ember számára az a fatális kérdés, hogy el tudja-e kötelezni magát egy közös szocialista gazdaság mellett, s fel tudja-e készíteni magát erre, akkor a kérdés lényege magának a szocializmusnak a milyenségében áll: milyen fajta szocializmus égisze alatt jöhet létre – ha egyáltalán létre jöhet – a közös emberi gazdaság?…
Az a kép, amelyet itt sietősen felvázoltam, kétségkívül az „utópikus szocializmus” dokumentumai közt fog heverni, míg a vihar újra felszínre nem hozza…
Nem hiszek az új formával való „viselősség” marxi elgondolásában, és nem hiszek a forradalom méhéből való szűzszületés bakunyini elképzelésében sem.
Hiszek ellenben abban, hogy a kreatív órában összetalálkozik az eszme és a sors.
(Buber: Ösvények utópiában. Ford.: Pap Mária)
ÉLETE
Martin Buber (héber מרטין בובר, Bécs, 1878. február 8. – Jeruzsálem, 1965. június 13.) izraeli–osztrák vallásfilozófus. A dialógusfilozófia és az ún. vallásos egzisztencializmus fontos képviselője. Jelentős a Rosenzweiggel közösen kiadott német nyelvű bibliafordítása, amely a héber eredetihez leginkább igazodó szövegek egyike.
Élete
Ortodox zsidó családba született Bécsben; Ukrajnában, Lvovban élő nagyapja révén a haszid zsidóság és a rabbinikus irodalom mély ismerője, de egy vallási krízise ráveszi az ortodox életmóddal való szakításra, és a filozófia felé fordul: Kantot, Kierkegaardot, Nietzschét olvas.
1896-ban a bécsi egyetemen filozófiát, művészettörténetet és germanisztikát tanul. 1898-ban csatlakozik a cionista mozgalomhoz, ahol megismerkedik későbbi feleségével, Paula Winklerrel, aki később tért át a zsidó hitre. 1904-ben írja meg doktori disszertációját Beiträge zur Geschichte des Individuationsproblems címmel Jakob Böhméről és Nicolaus Cusanusról; ekkorra közelebb kerül a haszid mozgalomhoz is. Az első világháború idején a Der Jude című havilap szerkesztője. 1921-ben ismerkedik meg Franz Rosenzweiggel. 1923-ban írja meg a fő művének tekintett Ich und Du-t, amely egzisztencialista filozófiájának egyik legfontosabb kifejtése.
1930-tól a frankfurti egyetem professzora, de ettől zsidó származása miatt 1933-ban eltiltják. Ezután a zsidók felnőttoktatásával foglalkozik, mivel a kormány ekkorra megtiltotta a zsidók részvételét a közoktatásban. 1938-ban emigrál Németországból és Jeruzsálemben telepszik le, ahol a Héber Egyetemen tanít antropológiát és szociológiát. Az Ichud nevű politikai szervezet tagja, amely kettős nemzetiségű, arab-zsidó államot akar Palesztina területén, 1925-től részt vesz az ugyanilyen célú Brit Shalom (Békeszövetség) szervezésében. Egész életében reménykedett a béke sikeres lefektetésében.
A második világháború után előadássorozatokat tart Európa- és Amerika-szerte, haláláig írásain dolgozott és a jeruzsálemi héber egyetemen tanított.
Buber többek között vallástudománnyal, az ortodox és ultraortodox misztikus zsidó mozgalmak megértésével foglalkozott. Ennek érdekében számos haszid elbeszélést fordított német nyelvre, melyek által ezek az egész világon ismertté váltak. Munkásságával hidat próbált verni a kelet-európai fenyegetett hagyományos zsidóság és a nyugati tudományos, felvilágosult modern gondolkodás között.
Franz Rosenzweiggel közösen 1925-ben nekiláttak a Tanakh, a Héber Biblia németre fordításának. Rosenzweig 1929-es halálát követően Buber egyedül folytatta a munkát, melyet 1961-ben fejezett be. Filozófiai munkásságában elsősorban a perszonalizmus elkötelezettje volt. Művének alapkategóriája a „te” és a „Te” melyekkel az ember dialogikus egzisztenciáját és alapvető, Istennel való dialogikus közösségét dolgozta ki.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Martin_Buber
Be First to Comment