CHARLES DARWIN

„A fajok eredetében (1859) foglalt eszmék azonban gyorsan utat törtek maguknak. Így például 1872. május 24-én a Magyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta Darwint, egy évre rá a könyv már magyarul is megjelent. A radikálisan új gondolatok gyors térnyerése egyrészt annak köszönhető, hogy teljes címe – A fajok eredete természetes kiválasztás útján, vagyis az előnyös válfajok fennmaradása a létért folyó küzdelemben – telitalálat, ami közérthetően és pontosan foglalja össze a lényeget, másrészt meg annak, hogy maga a könyv rendkívül didaktikus, könnyen érthető.

Charles Robert Darwin (Shrewsbury, Shropshire, 1809. február 12. – Downe, 1882. április 19.) angol természettudós, az evolúcióelmélet egyik kidolgozója és névadója, George Darwin angol természettudós apja, Charles Galton Darwin fizikus nagyapja. Botanikai szakmunkákban nevének rövidítése: „Darwin”.

Darwin két évet töltött el az Edinburgh-i Egyetemen, de nem bírta nézni az ekkor még érzéstelenítés nélkül végzett műtéteket. Végül emiatt hagyta ott az egyetemet.

Amikor Darwin otthagyta az orvosi egyetemet, apja megijedt, hogy kisebbik fia becsületes munka nélkül marad, így sebtében a Cambridge-i Egyetemre küldte teológiát tanulni. Papi természettudós, illetve professzor — olyasvalaki akart lenni, akit apja elfogadott volna. Kételkedett saját hitében, az akkori teológiai munkákban de nem talált semmi olyasmit, amit ne tudott volna elhinni.

Végül 1828-ban kijelentette, nem érzi magát eléggé eltökéltnek, hogy belépjen az egyházba. Az 1831. januári BA (Bachelor of Arts) vizsgán a 178-ból tizedik lett, ami őt magát is meglepte. Tanulmányait befejezve is Cambridge-ben maradt, érdeklődése egyre inkább a geológia felé fordult.

1831. augusztus 29-én, egy Adam Sedgwick geológus által vezetett tudományos túráról Shrewsbury-be visszatérve egy levelet talált az asztalán: egyik cambridge-i tanára, George Peacock lehetőséget ajánlott neki egy világ körüli tudományos útra. Az expedíciót Peacock egyik barátja, az Admiralitáson szolgáló Francis Beaufort javasolta. A Földet a HMS Beagle hajón, Robert FitzRoy kapitány parancsnoksága kívánták megkerülni. A kapitány olyan embert keresett, aki elkísérné őt az útra, hogy a helyszínen tanulmányozhassa mindenekelőtt Dél-Amerika természetrajzát. Darwint Henslow javasolta. A kiválasztandó kutatónak magának kellett fedeznie utazása költségeit.

Darwin apja először hallani sem akart az egészről, de idővel beleegyezett, és fia minden költségét állta. Darwin nem volt öt teljes évig bezárva a hajón, hanem nagy kutatóutakat tett Dél-Amerikában, amíg a hajó hivatalos, földmérő feladatait végezte. Neve a tudományos berkekben elsősorban nem biológusként, hanem geológusként vált ismertté, mert útjáról főleg ősmaradványokat és más geológiai mintákat küldött haza.

Chilében átélt egy erős földrengést, és saját szemével látta, miként emelkedett az egykori tengerfenék a földmozgás hatására egy méterrel a partvonal fölé, közvetlen bizonyítékot szolgáltatva Charles Lyellnek a Principles of Geology-ban kifejtett nézeteire. Darwin az útra magával vitte Lyell művének első kötetét, a másodikat az expedíció közben kapta meg, a harmadik pedig Angliában várta őt, amikor 1836 októberében hazaérkezett.

Immár Lyell szemével látta a világot, ami az aktualizmus meggyőződéses hívévé tette, és alapvetően hatott az evolúcióról vallott nézeteire is. Élete későbbi szakaszában így fogalmazott: „Mindig úgy éreztem, mintha a könyveim felerészben Lyell elméjéből pattantak volna elő, amiért soha nem tudtam elég hálás lenni… Mindig azt tartottam a Principles legjelentősebb erényének, hogy megváltoztatta az ember egész gondolkodásmódját.”

Amikor 1836. október 2-án hazatért, úgy fogadták, hogy arról álmodni sem mert volna. Hamarosan az ország legjelesebb geológusai egyikeként mutatták be Lyellnek. 1837 januárjában a Londoni Geológiai Társaságban előadást tartott arról, hogyan emelkedett meg a tengerpart Chilében (ezt tartotta utazása legszenzációsabb felfedezésének). Azon nyomban a társaság tagjává választották (érdekes módon a Zoológiai Társaság tagságára egészen 1839-ig kellett várnia; abban az évben azonban egyúttal a Royal Societynek is tagja lett).

1839-ben — abban az évben, amikor 30 éves lett, megjelent a Journal, és Darwint beválasztották a Royal Society-ba — feleségül vette unokatestvérét, Emma Wedgwoodot.^[2] Darwin és Emma házassága hosszú és boldog volt; csak Darwin betegeskedése és több gyermekük korai halála árnyékolta be. A felnőttkort megérő gyermekeik közül nem egy ugyancsak kiválónak bizonyult a maga területén. Darwin betegeskedésének okát nem sikerült pontosan kideríteni; gyaníthatóan egy a trópusi fertőzés lehetett.

Darwin Angliába visszatérve először Londonban telepedett le, de 1842-ben elköltözött a fővárosból, amiben nem kis szerepet játszott a zűrzavaros politikai helyzet. A különféle reformerek, például a chartisták demonstrációkat tartottak a főváros utcáin, és többször bevetették ellenük a hadsereget. Darwinék a Kent grófságbeli Down községben a Down-házba költöztek — a falu nevét később Downe-ra változtatták, a ház nevének írásmódja azonban megmaradt; Downe jelenleg Nagy-London része.

Gyakori tévhit, hogy Darwin már a hajóúton megfogalmazta evolúcióelméletét. Mire hazaért, már valóban biztos volt abban, hogy az evolúció létezik, de még nem találta meg működésének mechanizmusát.

1837-ben nyitotta meg első jegyzetfüzetét The Transformation of Species (A fajok átalakulása) címmel. Ebben fejtette ki – csak saját magának – aktuális gondolatait az evolúcióról, miközben geológiai cikkeket publikált. Döntő inspirációt kapott 1838 őszén, nem sokkal házasságkötése előtt, amikor elolvasta Thomas Malthus (1766–1834) híres, Tanulmány a népesedés alapelvéről (Essay on the Principle of Population) című dolgozatát.

Malthus érveire hivatkozva a 19. században a politikusok azt hangoztatták, hogy eleve kudarcra vannak ítélve a munkásosztály életkörülményeit jobbítani igyekvő erőfeszítések, hiszen a jobb életkörülmények nagyobb szaporulatot eredményeznek, a megnövekvő népesség pedig feléli a bőségesebb javakat. Így a szegénység változatlan marad, sőt, sokkal többen szenvedik el annak hátrányait.

Darwin a könyvet olvasva egészen más következtetésekre jutott. Immár megvoltak az evolúció működésének elemei – a népesség szaporodásának nyomása, az ugyanazon faj egyedei közötti harc a túlélésért (pontosabban, a szaporodás lehetőségéért), és a környezethez legjobban alkalmazkodó, „legalkalmasabb” egyedek túlélése (szaporodása).

Ez a felfedezése apránként, az összegyűjtött tények sok éves elemzése és rendszerezése közben állt össze. Komoly problémát okozott neki, hogyan fogadtassa el elméletét a közvéleménnyel, hisz a tudománynak általában az egyház által felállított keretek között kellett dolgoznia, és Darwin komolyan tartott attól, hogy alapvetően naturalista munkája veszélybe sodorhatja.

Ezeket a gondolatait egy, a történészek által 1839-re datált írásban foglalta össze; e munkájának egy későbbi, 35 oldalasra bővített változatát ő maga 1842-re keltezte. A természetes kiválasztódás által irányított evolúció elmélete lényegében készen állt, mire Darwin a Down házba költözött, de Darwin a várható reakcióktól tartva jobbnak látta, hogy további két évtizedig fiókjában őrizgesse az írást. 1844-ben a korábbi vázlatot már 50 000 szavas, 189 oldal hosszú kézirattá bővítette, és azt egy helyi tanítóval letisztáztatta. Ezután az írást letette egyéb iratai közé, rávezetve egy kérést, hogy halála után felesége publikálja az anyagot.

Pontosabban szólva, nem teljesen zárta a fiókjába a kéziratot. A Voyage of the Beagle (A Beagle utazása) második, bővített (1845-ös) kiadásában egy sor kiegészítést szórt el különböző helyeken. Howard Gruber a két kiadást összehasonlítva kimutatta, hogy ezeket a betoldásokat a második kiadásból kiemelve és megfelelően összerendezve összeáll „az a tanulmány, amely csaknem minden gondolatát összegzi” a természetes kiválasztódás irányította evolúcióról. Az egyetlen magyarázat az lehet erre, hogy Darwint nyugtalanította az utókor, és saját elsőbbségének biztosítása. Ha időközben valaki előállt volna ugyanezekkel a gondolatokkal, akkor rámutathatott volna a beszúrt bekezdésekből összeálló „kísértettanulmányra”, igazolva, hogy ezeket a gondolatokat ő vetette először papírra.

Időközben megpróbált gondoskodni arról is, hogy ha egyszer rászánja magát tanulmányának publikálására, akkor azt könnyebben elfogadják, ezért biológusként is megpróbált hírnevet szerezni magának. Tíz évvel a Beagle hazaérkezése után, 1844-ben részletesen tanulmányozni kezdte az örvös ludakat (Branta bernicla). Részben a Dél-Amerikában gyűjtött anyagaira támaszkodva végül 1856-ra elkészült egy terjedelmes, három kötetes munkával, ami megdöbbentő eredmény volt egy olyan embertől, aki erről a témáról még nem publikált semmit. Hátráltatta, hogy sokat betegeskedett, ráadásul ebben az időszakban halt meg előbb apja, majd pedig legkedvesebb lánya, Annie.

Munkájáért a Royal Society neki ítélte a természetkutatóknak adható legnagyobb elismerést, a Royal-érmet. Így hát biológusként is tekintélyt szerzett magának, és nagyon pontosan tisztában volt az egymáshoz hasonló fajok közötti árnyalatnyi különbségek jelentőségével. Még mindig habozott azonban, hogy közreadja-e az evolúcióról megfogalmazott gondolatait, bár az a néhány bizalmasa, akivel a kérdést megvitatta, nagyon ösztökélte erre.

Mindenesetre az 1850-es évek közepén elkezdte összegyűjteni anyagait, hogy egy vaskos, elképzelései szerint minden ellenkezést legyőző, súlyos érveket felsorakoztató kötetbe rendezze azokat. „1854 szeptemberétől” — írta később önéletrajzában — „minden időmet óriási mennyiségű feljegyzésem rendezésére, valamint a fajok átalakulásáról tett megfigyelésekre és kísérletekre fordítottam”. Kétséges, hogy egyáltalán megjelent volna-e ez a hatalmas munka még Darwin életében, ám amikor Alfred Russel Wallace az övéhez hasonló gondolatokkal állt elő, maga is rákényszerült a publikálásra. Elgondolásait egy 1855-ben publikált cikkében adta közre anélkül, hogy abban magyarázatot adott volna arra, hogyan vagy miért válnak szét a fajok két vagy több, egymáshoz közeli alfajra).

Levelezése Wallace-szal és Wallace Darwinéihoz hasonló gondolatokat kifejtő munkássága arra késztette Darwint, hogy további késlekedés nélkül írja meg és adja ki A fajok eredetét. A nemcsak a tudományos közösségre, de az egész világra erősen ható könyvet John Murray 1859. november 24-én jelentette meg.

A fajok eredetének fogadtatása

A reakció a várakozásoknak megfelelően elutasító volt, de Darwin jól választotta meg szövetségeseit, így például Joseph Hooker, Sir Charles Lyell, Herbert Spencer is támogatta. Thomas Huxley feladta a bibliai teremtésbe vetett hitét, de korábban nem teljesen fogadta el az evolúciós elméletet. A fajok eredetének elolvasása után azonban első reakciójaként kijelentette: „Milyen nagyon ostoba vagyok, hogy nekem eszembe sem jutnak ilyen gondolatok.”

1860 júniusában a brit Tudományos Haladásért Szövetség összeült Oxfordban A fajok eredetének megvitatására. Többen felszólaltak a darwinizmus ellen, köztük Oxford püspöke, Samuel Wilberforce és Robert FitzRoy, a Beagle kapitánya is.

Idős korában

1861-től már többnyire csak botanikával foglalkozott. A növények tanulmányozását még az állatokról és az evolúcióról szóló munkáiban is fontosnak tartotta. Nem tartotta magát profi botanikusnak vagy taxonómusnak, botanikai kutatásait pihenésnek vagy hobbinak tekintette. 1878-ban azonban a párizsi Académie des Sciences-be kifejezetten a botanikai munkája miatt választották be.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Charles_Darwin