A PERCEMBER

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT REGÉNY

A PERCEMBER

Ráfordulok a kasszára, felmérem a feltorlódott kocsik rakományát, szoktatom szívemet a sorhoz. Hozzáfogok a bámuláshoz. És bámulok, hogy tompulok.

Azelőtt minden ilyen üres időt agytornára használtam, memoriter, orosz és angol szavak, most meg itt ez az életgubanc: országos-saját, földtől az égig várok soromra.

Valami csöndet csápol az aurám. Aha. Előttem két kocsival egy kétéves lógatja lábát az űrbe, amolyan szeme-sem-áll-jól-ördög-angyal, eltátott szájában valami csokiféle. Tekintetéből bogarak-gyerekek pörögnek ki a Spárba. Szinte zsigerből árad szét arcomon az íze.

Visszagöcögve, hátracsukló fejjel nevet. Belefeledkezem a perc könnyedébe. Nék. Érzem, hogy fentről bekúszik valami árnyék. Aha. Az anya. Szigorú feddés szemében.  Egy pillanat, és kész a tekintet egésze.

Tudom a dolgom. Itt és most: nem nézni többet a gyerekre. Belabambulok a napi teendőkbe, még legalább négy kocsi időm van megtervezni a jövő hetet. Nem vadászni égi lájkokat.

A buszmegállóban kicsit netezek, megint agyoncsócsálnak mindent, itt már semminek nincs kifutása, tehát robbanásig feszült. Nézem, jön-e a busz, s közben eszembe villan egy mozdulat: elnyomtam a csikket a járdán? Lehajlok, egyet a sokból felszedek, és elviszem a kukába. Most ez a feladat. Csak pontosan, szépen…