MÁRAI SÁNDOR

„Egyszer mégis az írók csinálnak majd harminc országból Európát, az írók, a lélek aggályos kalandorai, az összes fináncok ellenére. Nehéz lesz!”  (M.S.)

„„Most, amikor sötétedni kezd a drága táj fölött, mely második hazám volt, s melynek földrajzi neve Európa: behunyom szemem, hogy jobban lássam egy pillanatra, s nem akarom elhinni, hogy ez a búcsú. Nem akarom elhinni, mert láttam, nem is olyan régen, tegnap vagy tegnapelőtt, amint éppen ocsúdott a háború aléltságából, székesegyházain még javították avatott kezek a roncsolt díszeket és remekműveket, a kórházakban még gyógyították a rokkantakat és sebesülteket; nem akarom elhinni, mert hallom még az államférfiak, politikusok, írók, papok, népszónokok fogadkozásait, amint hitet tesznek a tömegsírok fölött, hogy soha többé.” Majd a cikket így fejezi be: „…s amíg élek és szólalni tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.” (1939.)

„Márai Sándor, eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik (Kassa, 1900. április 11. – San Diego, 1989. február 21.) magyar író, költő, újságíró.

Felmenői eredetileg polgári származású cipszerek voltak. […]Márai Sándor édesapja, dr. nemes Grosschmid Géza (1872–1934) királyi közjegyző, a kassai jogászkamara elnöke, majd a trianoni békeszerződés után a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Párt szenátora, édesanyja Ratkovszky Margit (1874–1964) volt. A Grosschmid család nemzedékeken keresztül őrzője volt az elit polgári értékrendnek, így természetes volt, hogy gyermekeiket is e szellemben neveljék.

Márai Sándornak három testvére volt: Kató, Géza és Gábor. Öccse Radványi Géza néven vált világhírű filmrendezővé.

Szülei nagy gondot fordítottak arra, hogy a gyermek megkapja a megfelelő polgári neveltetést: hat- és kilencéves kora között házitanító járt hozzá, harmadiktól pedig a Jászóvári Premontrei Kanonok Kassai Főgimnáziumában tanult. Az intézményt a jezsuita rend alapította, az oktatás magyar nyelven folyt. A gimnáziumot az 1913–14-es tanévben el kellett hagynia; ennek az lehetett az oka, hogy tizennégy évesen egyszer elszökött hazulról. Ezután családja úgy döntött, hogy intézetbe adják Budára, a Budapesti Királyi Egyetemi Katolikus Gimnáziumba. Az új iskolára úgy emlékezett vissza mint egy katonai neveldére; a szigorú szabályokat nem jól tűrte, így egy évvel később már újra Kassán volt. A VII. osztályt két helyen végezte: a kassai gimnáziumban és az Eperjesi Katolikus Főgimnáziumban. Utóbbiban érettségizett, 1917-ben.

Az iskolaváltásoknak két oka lehetett: egyrészt a premontreiek nem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szüksége álnévre, hogy a művészi irányú pályaválasztással „ne hozzon szégyent” a Grosschmid névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja. Ezzel ő is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy tehetséges […]

1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait az egyetem jogi karán kezdte, majd átiratkozott a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című, nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, aki véleményét a Pesti Naplóban írta meg.

Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. Csatlakozott a kommunistákhoz, a „Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának” alapítója lett. 1919-ben a Tanácsköztársaság lelkes támogatója volt és újságíróként tevékenykedett: többek között a Vörös Lobogó című lapban éltette a kommünt, riportokat készített, könyvekről írt kritikát, és publikálta szépirodalmi műveit.

A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Lipcsében folytatta tanulmányait. Októbertől az Institut für Zeitungskunde hallgatója lett. Onnan Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment, 1920-ban. Itt még tanult egy ideig, de a tizedik félév után teljesen feladta tanulmányait, és több újság állandó munkatársa lett. Többek között a Frankfurter Zeitung című lapba írt.

Ekkor már ismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki több mint hat évtizeden át, az asszony haláláig hű társa maradt.

Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nemcsak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, a (rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Sokszínűségének, széles körű ismereteinek köszönhetően őt kérték fel arra, hogy fordítsa le Schnitzler a Szavak komédiája című művét, 1920-ban, majd Franz Kafka egyik elbeszélését, 1921-ben, amit több más fordítása követett. Németországban 1923-ig élt. Annak ellenére, hogy külföldi tartózkodása alatt sikeres újságíróvá vált, ezekre az évekre keserű szájízzel tekintett vissza. Úgy érezte, hogy Berlinben nagyon sokan kihasználták.

Lolával 1923. április 17-én kötöttek házasságot Budapesten. Csak polgári szertartás volt, mivel Márai római katolikus, Lola pedig izraelita vallású volt. Márai ekkor mint egyetemi hallgató az Egyetem u. 7. szám alatt lakott. Hogy meg tudja védeni feleségét az antiszemitizmustól, megkérte, hogy térjen át a római katolikus vallásra. 1936. november 24-én püspöki engedéllyel keresztelték meg a felsősegesdi (a mai Segesd része) templomban. Az asszony a Mária Julianna Cecília keresztnevet kapta. A plébánia esketési anyakönyve 72. oldalának 33. bejegyzése szerint ugyanakkor megtartották egyházi esküvőjüket is.

1923-ban Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle. Párizst nagyon megszerették, de ennek ellenére mindvégig idegennek érezték ott magukat. Két évvel később a Közel-Keletre utazott, három hónapra. Élményeit Istenek nyomában című írásában összegezte, 1927-ben, amely a Kelet kultúráját és gondolkodásmódját mutatta be.

1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a budai Mikó utcába. A Krisztinaváros akkoriban komoly irodalmi negyednek számított. (Szomszédai közé tartozott Kosztolányi Dezső is.) Ebben az évben adták ki Bébi vagy az első szerelem című regényét.

Márai legtermékenyebb írói korszaka 1930 és 1942 közé tehető. 1930-ban Dormándi Lászlóval közösen szerkesztette az 1914–1930 című képeskönyvet, amely több országban is megjelent. Szintén ebben az évben adta ki Zendülők című művét, amely a kor kamaszainak világát, az első világháború utáni lelkiállapotot és világszemléletet mutatta be.

1931-ben megjelent az Idegen emberek, amelyben német- és franciaországi élményeit dolgozta fel. A könyvben így írt az idegenség érzetéről: „Évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen…”  […]

Márai Sándor idővel korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált – nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a Magyar Rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba.

1934-ben alkotta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el. „Új könyvemben az irodalom mostohagyermekének alakját kívántam ugyanilyen lelkiismeretes objektivitással megrögzíteni, a polgárét, amelyet a modern irodalom jóformán még annyira sem tud komolyan venni, mint mondjuk a francia bohózatok írói a felszarvazott férjet…” – nyilatkozta az első kötet megjelenésekor. E műve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt.

Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezen kívül vezércikkben üdvözölte nagy „kollégáját”.

Az év augusztusában és szeptemberében Lolával Londonban tartózkodtak. Ottani élményeit később a Napnyugati őrjáratban foglalta össze.

1936-ban Kabala címmel cikkgyűjteményt jelentetett meg; a műbe elsősorban filozofikus publikációit válogatta be, csakúgy, mint később a Napnyugati őrjáratban. A könyv többek között az írók szerepét firtatta. (Ez a téma – egyébként – Márait élete végéig elkísérte.)

Hogy íróként eleget tegyen az „Európaegyesítésnek”, tagja lett a La Fontaine Társaságnak, amelynek elsődleges célja a különböző nemzetek szellemi együttműködésének elősegítése volt. Otthagyta az Újság című lapot, és a kor legrangosabb napilapjának, a Pesti Hírlapnak lett a munkatársa, ahol a Vasárnapi Krónikát és a Tegnap és Ma rovatokat szerkesztette, 1944-ig.

1937-ben A Féltékenyek című kétkötetes művével folytatta termékeny írói pályáját. A könyvben továbbfűzte a Zendülőkben szereplő Garrenek családtörténetét. Februárban megválasztották a Kisfaludy Társaság tagjává.

1938 őszén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) az első bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal, lapja tudósítójaként, visszatért szülőföldjére.

Az óriási örömöt hatalmas tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek vérzékenységben meghalt. Ez Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt ezután. Később az Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni. Nevét hivatalosan abban az évben magyarosíttatta.

1940-ben adta ki az úgynevezett Krúdy-regényt Szindbád hazamegy címmel. Ez a könyv igazi stílusbravúr volt, olyan, mintha maga Krúdy Gyula maga írta volna. Ezzel a művel mesterének állított örök emléket. A könyvben egy vágyott világ, a régi Magyarország elevenedik meg, amely már csak az emlékekben élt.

[…]

Következő műve a Kassai őrjárat 1941-ben jelent meg. „A háborús felelősség kérdését akarom benne megfejteni, mélyebb alapokhoz nyúlva a szokásosnál. Ez a munka mintegy folytatása lesz a Napnyugati őrjárat című könyvemnek” – mondta. „A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek […] Az igazság annyi, hogy az írók nem mondták ki a válságos pillanatban megfelelő erővel a varázsszavakat […] Az író a mérték.”

Mágia című novelláskötetében ars poeticáját adta közre: „…Felfedeztem, hogy az írás mágia. […] Nem hibbantam meg. […] Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre, éppen úgy, ahogy az életnek szóalkotó, jelkép-elevenítő ereje is van.”

Az év folyamán viharos, házasságon kívüli szerelmi kapcsolatot folytatott Mezey Mária színésznővel.

1942 Márai egyik legtermékenyebb éve volt: megjelent az Ég és Föld epigramma-gyűjteménye, a Röpirat a nemzetnevelés ügyében című esszéje, amely akkoriban nagy port vert fel, s miatta rengeteg támadás érte. Sokak szerint az írás a tömegek manipulálhatóságáról szól, de a háború utáni nevelési feladatokat is megpróbálta felvázolni: „Európa legjobb szellemeinek meggyőződése, hogy a bolsevizmus nem lehet az occidentális tömegek életformája” – írta. „A magyarságnak meg kell vizsgálnia igazi helyzetét a népek között, meg kell mérni erejét.” Az esszé megjelenése után politikai és pedagógiai szinten egyaránt támadták. Kodolányi János is erősen bírálta az írást. Visszavágásként Márai azt bizonygatta, hogy Kodolányi – népi íróként – híján volt az „eredendő esztétikai tudásnak”, és így nem tudta hitelesen megítélni a művet.

[…]

Májusban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Novemberben részt vett egy írókonferencián, Lillafüreden, aminek célja az volt, hogy megvitassák az írók feladatát a háború alatt. Márai élete végéig vallotta, hogy az íróknak kulturális küldetésük van a Földön. E korszak regényei és színművei rendkívül népszerűvé, és elismertté tették Márai Sándort, itthon és külföldön egyaránt. Erre a sikersorozatra 1943-ban egy súlyos ideggyulladás vetett árnyékot, amely több hónapra ágyba kényszerítette. Ennek ellenére folytatta írói munkáját.

[…]

A német csapatok 1944 tavaszán megszállták az országot. Feleségével március 23-án elhagyták Pestet és Leányfalura költöztek. Naplójában a következőket írta: „Mintha március tizenkilencedikén eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint amikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.” Leányfalura magukkal vitték Lola húgát, Jacquline-t, és annak két gyermekét, Ivánt és Ágit. Itt találkozott először Babócsay Jánoskával, később örökbe fogadott fiával is. […] Néhány hét után Losoncra mentek, valószínűleg azért, hogy megpróbálják Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból. Tervük nem sikerült: „X-et deportálták Lengyelországba.” – írta.Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította.

A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát. A szövetséges bombázások alatt lakása gyakorlatilag teljesen elpusztult, ezért családjával a II. kerületbe költözött, itt laktak egészen 1948 augusztusáig.

A háború által elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze: Egy kisgyermek halálára című versében fia elvesztését siratta meg, a Halotti beszédet az emigrációs létről, a Mennyből az angyalt pedig 1956-ról írta.

Az ország helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, „új rend” fog kialakulni az országban. Első naplójában a függetlenség elvesztésének gondolata fogalmazódik meg benne: „Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek egy hadszíntérre…” Ugyanebben a művében írja le, hogy nem hisz az új világban, az új rendben, mert valami megszűnt és ebben már nem tud élni: „…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.”

Ezek a gondolatok valószínűleg a zsidósággal történt tragédia, a nemzet erkölcsi válsága, valamint a szovjet ideológia és kultúra hatására születtek. Úgy gondolhatta, hogy a kibontakozó szovjet elnyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom: „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet.”

Még az ország elhagyása előtt megfogalmazta az otthontalanság gondolatát 1945–57-es Naplójában: „Minden háború után vannak témák, melyek élnek, sarjadzanak a levegőben […] Most ilyesféle személyfölötti, általános téma lesz az európai irodalomban az otthontalanság.”

Az 1945-ös év folyamán viharos, házasságon kívüli szerelmi kapcsolatot folytatott Tolnay Klári színésznővel.

1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: augusztus 31-én elhagyták az országot. A Keleti pályaudvarra senki sem kísérte ki őket. Választásán több évet töprengett. Útjuk előtt Jánoskát örökbe fogadták.

Először Svájcba mentek, egy értelmiségi találkozó végett, de 7 hét után Olaszországban, a campaniai Posillipóban (Nápoly elővárosa) telepedtek le. Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margit-szigetnek és a Lukács fürdőnek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelelőjét. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, amely később a Föld! Föld! címen jelent meg.

Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósított, mi történik a Márai családdal. Novemberben megjelent az íróval egy interjú a Szabadság című clevelandi lapban. Ebben arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban, s erre a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát. Utóbbi gondolata a száműzetésben eltöltött 41 év ars poeticája lett; ez visszhangzik a Halotti beszédben is: „Nevedről lehull az ékezet.”

Olaszországban barátjuk, Paulay Erzsi és férje, a diplomata Vittorio Cerruti segítette őket – többek között elintézték, hogy ne kelljen az emigránsoknak fenntartott táborban lakniuk. Azonban Olaszországgal kapcsolatban kétségei támadtak, mivel meggyőződése volt, hogy kitör a harmadik világháború, és akkor ő a szovjetek kezére fog kerülni.

Itáliában ez idő tájt azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett döbbennie, hogy külhonban nem lett kinek írnia. Nem volt se közönsége, se olyan emberek, akiket gyűlölhetett volna. Kezdte körülvenni az elveszettség érzése, hiszen hivatását – az írást –, ami az életet jelentette számára, kezdte elveszíteni.

Az emigrációba kényszerült keserű és kilátástalan életérzése egyre erősödött. Ennek eredményeként 1951-ben megszületett első emigrációval kapcsolatos írása, a Halotti beszéd című verse, amely a magyar líra egyik legkiemelkedőbb alkotása. A cím a legelsőként megmaradt magyar nyelvű műre és Kosztolányi költeményére is utal. A vers az emigráns magyarok körében rendkívül népszerűvé vált.

Három évvel később a kommunista rezsim Tamási Áronnal íratott kritikát a versről a Művelt Nép című lapban. Márai így reagált erre: „Otthon versekben, rádióüzenetekben, cikkekben válaszolnak most a Halotti beszéd című versre. Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.”

Ez az elveszettségérzés egészen 1951 októberéig tartott, amikor is csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz; itt minden héten a Vasárnapi Krónikából olvasott fel, és így egyfajta szellemi légi hidat vert elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelki társa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. Karácsonykor a SZER A kassai polgárok rádióváltozatát közvetítette. Kezdő sora emlékeztetőül szolgált az egész magyar emigráció számára: „Mindig nyugatra menj. És ne feledd soha, hogy keletről jöttél.”

Márai feleségével 1952-ben végül elhagyta Olaszországot, és New Yorkba költözött. A kontinensváltás végső okait állandó levelezőpartnerének, Paulay Erzsinek írja meg 1951. február 26-án kelt levelében:

„Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.” Első, emigrációban írt regénye a Béke Ithakában ebben az évben jelent meg.

Az anyanyelvtől és a hazától való elszakadás az írót nagyon megviselte, nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek, a környezet, amiben élt. A következőket jegyezte fel naplójába: „Tizedik éve élek itt és nem vagyok egészséges; az epém, a gyomrom lázadozik; a napot üresnek érzem, dolgozni nem tudok – én, aki minden élethelyzetben tudtam dolgozni eddig, az ostrom idejében is! Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség. „Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet” – fűzte hozzá.

Ennek ellenére megpróbálta elfogadni, hogy már nincs visszaút, hozzá kell szokni az új környezethez. „Idegen országban az immigráns vagy emigráns érzelmi menetrend szerint rendezkedik be. Az első év: a lázadás. Kelepcébe estem stb. második év: menekülési tervek. (Chilében jobb stb.) harmadik év: összecsuklás, rezignáció. (Megnéztem az itteni temetőt, itt fekszem majd stb.) De aztán elkövetkezik a negyedik év, amikor az emigráns felébred az idegen országban, nyújtózik, ásít, szemét dörzsöli, és közömbösen ezt gondolja: Csakugyan olyan rossz itt?…”

1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, addigra a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később, az 1960-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a „Mennyből az angyal” című versével üzent a magyaroknak.

1957-ben, ötévi tartózkodás után, megkapta amerikai állampolgárságát. […] „A valóság, hogy nem köt ide semmi – ugyanakkor nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nagyon húz máshová valami.”

1967-ben végrendeletet készített, amelyet magnóra vett fel családjának azt illetően, hogy mi történjen a kézirataival halála után. Ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot, és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk a kéziratokat, addig amíg – mint örökös –, nem kíván velük rendelkezni. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és nevelt fiát egyaránt.

Újra Európában (1967–79)

Ugyanebben az évben visszamentek Olaszországba, és Salernóban telepedtek le. Májusban befejezte együttműködését a SZER-rel, de ennek pontos okaira nem derült fény. Feltételezések szerint a szakításra részben anyagiak miatt került sor: a Márai által kért összegeket nem adták meg neki, másrészt a magyarországi politikai helyzet konszolidálódott. Miután a SZER tűrt kategóriába került, számára elmúlt a kezdeti izgalom és lendület.

A következő években több, történelmi környezetbe ültetett művet jelentetett meg; ezek jórészt az önvizsgálat regényei: az Ítélet Canudosban a lázadásé, a Rómában történt valami a megalkuvásé, az Erősítő a megtérésé, a Harminc ezüstpénz az árulásé. A művekben felvetődik a kérdés: megfelelt-e a főhős az elvárásoknak, a hatalom, az üldözés és az árulás légkörében?

1972 szeptemberétől negyedévenként felolvasásokat küldött a kölni Deutsche Welle rádióba. A tematika tulajdonképpen ugyanaz volt, mint a SZER-nél: jegyzeteket, kritikákat küldött, valamint napi eseményeket kommentált. 1975-ben ellátogatott az Amerikai Egyesült Államokba. Egy évvel később megjelent következő naplója: a Napló 1968–75.

A delfin visszanézett c. verseskötetét 1978-ban adták ki. Közben itthon a Gyulai Várszínház színre akarta vinni A kassai polgárokat, de ez a bemutató előtt pár héttel meghiúsult, mivel Márai nem engedte meg, hogy bármelyik művét is (az ismert feltételek teljesülése előtt) bemutassák hazájában.

Sereghajtó évek és halála (1980–89)

„

Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam, és az értelem szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és a csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez is milyen csodálatosan rendjén való és egyszerű! Történhetett velem más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és a legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.

”

– Füves könyv: Önmagamról

1980-ban feleségével visszaköltöztek az Egyesült Államokba, San Diegóban telepedtek le. Egy évvel később már Magyarországon is tárgyalni kezdték Márai műveinek kiadását. 1984-ben fejezte be újabb naplóját, a Napló 1976–83-at.

1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak neje ápolásával teltek – Lola 1986. január 4-én halt meg. Az asszonyt elhamvasztották, és az író csónakból az óceánba szórta a hamvait. A csernobili atomerőmű-baleset kapcsán élesen bírálta, hogy a glasznoszty ellenére a szovjet vezetés megpróbálta eltussolni, veszélyességét agyonhallgatni. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg benne az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét, a híres filmrendezőt is. Halálát így összegezte: „Emigráns volt, esztendő előtt hazaköltözött. Hazament meghalni. Vagy hazament és belehalt.”

1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. […]A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János is meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.

1988-ban többen (Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újrakiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.

1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait kívánságára a Csendes-óceánba szórták.

Márai után három mostoha lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel nem tanították meg őket magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét.”

https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1rai_S%C3%A1ndor