PÁLINKÁS

VASS JUDIT

A TANÁR IS EMBER, DE NEM AZ A DOLGA

PÁLINKÁS

Vén bolond, végre szabad vagyok. Amennyire a világnak ezen a táján lehet. Vége a szolgálatnak. Mostantól azt tehetem, amire születtem. Olvasok. Éjt nappallá téve.

Nem kell istennek lennem, amit a diák elvár a tanártól, mert „az a dolga”. Nem kell izgulnom, hogy tetszem-e a sóvárgott férfinak. Na jó, ha kimegyek az utcára, még kifestem magamat. Hja, a hiúság! Vén hülye. Löttyedt izmaimat jóságosan takaró ruházattal leplezgetem. Hajdan híres szememet már régen tönkretette a pajzsmirigy, úgyis, mint kidüllesztette. Maradt a „gyilkos tekintet”.

Hja, fiam,  arról nem tehetek. Dagerrotípiával tudom igazolni, hogy így születtem. Egyévesen ülök a hintán, kezemben babát szorongatva. „Juditka, ide nézz!” Juditka nem néz oda, sem a babára. Kinéz a fókuszból, oldalra. „Szóval, itt kell rendet teremtenem.”

De már nem kell. Kiléptem a rendből, mint egy hitehagyott szerzetes. Mától dolce vita. Csak ami nekem tetszik. Mindenki elmehet mediterrán éghajlatra, meg oda, ahova nem illik kívánni. Szabad vagyok. A létminimumomhoz elég nyugdíjjal. Könyv, színház csakis a kaja rovására. Legalább karcsún halok meg. Vén hiú.

Délelőtt 10 órakor érkezem, kényelmesen, kipihenten, mint óraadó nyugdíjas.  A tanáriban leharcolt arcok csüggednek a laptopokra.

• Pálinkás jó reggelt! – rikkantom. Csend, összekoccannak a molekulák.
• Mindörökké, lányom! – válaszolja fiatal kollégám.
• Csillagos ötös a helyes válaszért.

A sarki üzletben ugyanezért döbbenten megrovó arcok fogadtak.

Végre ezt is szabadon kiélhetem: hülyéskedni, mindörökké. Ámen.