EGY MEG NEM ÍRT HANG

VASS JUDIT

EGY MEG NEM ÍRT HANG

Meg lehet-e írni egy hangot ─ de ezt már csak utólag gondolom, mert tudom, hogy igen, hallgasd csak meg Vörösmarty ódáját Liszt Ferenchez, és tudom, hogy nekem úgysem sikerülhet, de mégis megpróbálom.

Hát amint botorkálok (a posztmodern átka a facebook, mert amit kurzívval írok, jelezve a plágiumot, azt ő kiegyenesíti, nekem meg nem lehet idézőjelbe tenni, mert ritkán pontos az idézet)tehát amint botorkálok le az aluljáróba, fejemből látszólag kinézek, egyszer csak a hang.

Előbb a hang, szférák zenéje, micsoda marhaság, ez biztosan szebb hang annál, angolul énekel, szép kiejtéssel, de nem értem, mert csak a hang jut el hozzám, aztán a fiatal nő mosolygós arca, igen, angyalarc, pénzt kotrok neki, beleszólok, hogy köszönjük, ő megszakítja a dalt, visszamosolyog egy köszönömöt, én pedig viszem magammal a hangját, botorkálok föl-föl a metróhoz, de már nem hallatszik csak hallom, ott kellett volna maradni, leülni a kőre, nekidönteni hátam a falnak, s hallgatni a hangot, a hangot…

És íme hallom, itt ül mellettem a metrón, arca nincs, még csak nem is hangos, csak nyomja fullba a hülyeségeit a legidegesítőbb nyafogással, amibe néha belevihog, haját csapkodja, a végét rágja, s ez így megy két megállót, elnémítva, megfojtva bennem az angyalt.

Vissza kellene menni, leülni a hideg kőre, nekidönteni hátam a falnak, és hallgatni a mosolygós hangot, és már csak egy menthetné meg bennem az angyalt, ha most fent a Puskáson megszólalna a csíki pörgős hegedűn, de ma nincsenek itt, és egyébként is egy hete történt. A hangot, a hangot, jaj, ne hagyjátok!