Kardos G. György (Budapest, 1925. május 10. – Budapest, 1997. november 22.)
József Attila-díjas író, újságíró, dramaturg. A Digitális Irodalmi Akadémia 2000-ben posztumusz tagjává választotta.
1943-ban tett érettségi vizsgát. 1944-ben a jugoszláviai Borba, munkatáborba hurcolták. A tábor felszabadításakor csatlakozott a kapukat megnyitó jugoszláv partizánokhoz. Kalandos hónapok utána a háborúban álló Palesztinába – a mai Izrael állam területére – utazott, katona volt, az izraeli hadsereg tagja lett. 1951-ben tért vissza Magyarországra.
Fizikai munkásként – kőművesként – dolgozott. 1955–56-ban az utóbb az 1956-os forradalom egyik gócaként számontartott (tehát az ötvenes évek végén az ellenforradalom egyik bázisaként elítélt) győri Kisfaludi Színházban tevékenykedett dramaturgként. 1956 és 1958 között a Magyar Rádió a munkahely, 1958-tól 1965-ig, valamint 1972-től 1974-ig az Állami Bábszínház foglalkoztatta dramaturgként. Ebben a minőségben, továbbá konzultáló, szövegíró, darabszerkesztő munkatársként alkalomszerűen más társulatoknál is megfordult. Az 1990 előtti mintegy másfél évtizedben az Élet és Irodalom munkatársa, a legegyénibb hangú hazai közírók egyike. 1990-től a Kurírnál, 1994 után ismét az Élet és Irodalomnál működött.
1997. november 22-én hunyt el Budapesten.
1968-ban látott napvilágot Avraham Bogatir hét napja című regénye. Ezt 1971-ben a Hová tűntek a katonák? folytatta, 1977-ben A történet vége egészítette ki trilógiává.
További munkái: Villon és a többiek (1978, rockmusical Mészöly Dezsővel); Jutalomjáték (1993, regény); Ez is én vagyok (1996, publicisztikák); Csak úgy mesélek (2000, publicisztikák).
Számos filmforgatókönyvet írt, amit Nívó-díjjal is jutalmaztak: Mese habbal; Én és a kisöcsém; Kérők; Keménykalap és krumpliorr.
Nyelvtudását – nyolc nyelven beszélt – kamatoztatta a német és az olasz televíziónál, többször dolgozott nekik.” (Wikipedia)
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kardos_G._Gy%C3%B6rgy
Be First to Comment