BÓKAY JÁNOS

Bókay János id. (Igló, 1822. május 18. – Budapest, 1884. október 20.) magyar orvos- és sebészdoktor, szemészorvos, gyermekgyógyász, egyetemi tanár, a korszerű magyar gyermekorvoslás megteremtője.

Eredeti családi neve Bock, amelyet 1849 májusában – Jókai Mór ösztönzésére – Bókaira magyarosított, kifejezve eltökéltségét a magyar szabadság iránt. Szepességi német evangélikus vallású polgári családból származott, amelynek ősi fészke Igló és környéke volt.

1841-ben Pesten beiratkozott az orvosi karra. Az első négy esztendőt itt, az ötödik évet Bécsben végezte, itt mélyült el az új bécsi orvosi iskola szellemében. 1846-ban a pesti gyermekkórház tiszteletbeli segédorvosa volt dr. Schöpf (Mérei) mellett.

Az orvosi pálya kezdetén

„A viharos 1849-ik év Bókaira nézve döntő befolyásu volt. Ugyanis dr. Schöpf rögtön eltávozván Pestről julius hóban, az intézetet Bókaira bizta, mely helyettesitésbe az akkori választmány is beleegyezvén dr. Bókait egyszersmind helyettes orvossá nevezte ki.”
(Vasárnapi újság 1860. július 22.)

Orvosi diplomáját 1847-ben Pesten szerezte meg, még ebben az évben sebész-szülészmesteri oklevelet is kapott. Kezdetben nem gyermekgyógyászattal, hanem ortopédiával kívánt foglalkozni, és talán sebész lett volna, ha nem tör ki az 1848–49-es forradalom és szabadságharc. Ennek kitörésekor nemzetőr szolgálatot teljesített, baráti köre azon Pilvax-kávéházi ifjak közül került ki, amelyet Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál fémjelez. A szabadságharc leverése után Schöpf-Merei Ágost Kossuth Lajossal együtt külföldre emigrált, így Bókay János ideiglenesen átvette a gyermekkórház vezetését.

A pesti Szegénygyermek Kórház élén

Gyermekorvosi pályájának elején nemcsak a gyermekhalandósággal, a legkülönbözőbb gyermekjárványokkal és betegségekkel kellett megvívnia, hanem sokan a gyermekgyógyászat, mint önálló szakterület létjogosultságát is kétségbe vonták. A kórház azonban csakhamar a beteg gyermekek „központja” lett, amelyet nemcsak egy haladó alapítvány működtetett, de a szegény gyermekek után Pest város is alig-alig fizetett valamit. Ám társadalmi összefogással, tehetős és jótékony polgárok adományaiból sikerült talpra állítania kórházát, a pesti Szegénygyermek Kórházat, amelynek igazgatójának hivatalosan 1852. február 15-én nevezték ki. 1861-ben a pesti orvosi karon a gyermekgyógyászat magán-, 1867-ben rendkívüli, 1874-ben pedig nyilvános és rendes tanára lett.

A kiegyezés után, 1868-ban felállított Országos Közegészségügyi Tanács tagjává nevezték ki; a testület a magyar orvos- és egészségügy legfőbb elvi szervezete volt. 1868 és 1874 között a Fővárosi Orvosegylet elnöki tisztét töltötte be, azonkívül a magyar orvosi könyvkiadótársulat alelnöke és igazgatósági tagja volt. Kollégái megbecsülését élvezve Balassa János legszűkebb baráti körének tagja lett, annak az orvosi körnek, amelyet a hazai orvostörténet-írás „pesti orvosi iskola”-ként emleget. Ez a kör a neoabszolutizmus korában kidolgozta a hazai egészségügy teljes reformját, előkészítette az orvosképzés megújítását, az 1876. évi közegészségügyi törvény alapelveit. A hazai himlőoltás országos irányítójaként befolyást gyakorolt a járványok megelőzésének szakmai kimunkálására, éveken keresztül irányította az „Országos Központi Védhimlőintézetet”. 1872. január 22-én királyi tanácsossá, 1872. február 2-án a gyermekgyógyászattan nyugalmazott rendes tanárává nevezték ki.

” A mily válságos időszak volt az intézet fönnmaradására nézve az 1849-ki év második fele s 1850, ép oly szép próbaköve volt az Bókai jellemének s áldozatkész ügyszeretetének; mert az akkori viszontagságos körülmények között az egyesület ugszólván feloszolva, s az alap oly csekély volt, hogy a kiadásokat épen nem födözheté; még katona-szállásolások is terhelvén a mostoha állapotbani intézetet, az ágyak számát 12-re kelle leszállitani. Ezen sanyaru körülmények között Bókai egy ideig egyedül maga dolgozott, s mint fentebb mondtuk, egy időben saját zsebéből fizette az intézet segédét. A választmány több izben azon ponton látta az intézet ügyét, hogy legalább ideiglenesen bezárja azt; de Bókai erélyes kitartása mindig talált benne módot, hogy ezen csapást elhárithassa.”
(Vasárnapi újság 1860. július 22.)

Oktatómunka

A gyógyító munkája mellett elmélyült kutatásokat végzett és 1873-tól egészen haláláig gyermekorvostant tanított a budapesti egyetemen. Az oktatást nem csak az orvosokra, a bábákra is kiterjesztette. Szakmunkatársak sorát szervezte maga mellé. Helyiséget nyitott az orvostanhallgatók egyesületének.

A gyermekkórház legnehezebb időszakában, mikor 1850-ben katonák beszállásolása miatt 12-re csökkent az ágyak száma, két és fél évig saját zsebéből fizette másodorvosát. Lakóhelyre és vallásra való tekintet nélkül vették fel a gyermekeket 13 éves korig, szopó csecsemőket általában anyjukkal együtt. Emellett ingyenes rendelést is tartottak.

Az évente benn ápoltak száma 30 év alatt alatt tízszeresre, a bejáróké hatszorosra, az ágyaké ötszörösre nőtt, a kezdetleges szegény gyermekkórház európai színvonalúvá fejlődött és 1883 szeptemberében új helyre költözött. Az egykori 12 ágyas Szegénygyermek Kórház – már Stefánia Gyermekkórház néven – 144 ággyal megújult, és a hazai gyermekgyógyászat igazi központjává vált. E kórházat Bókay János nem kis erőfeszítéssel a legkorszerűbb hazai intézménnyé szervezte meg. Az új kórházi épület felavatása alkalmából a Vaskorona-renddel tüntették ki.

Ám Bókay János az új kórház megnyitása után nem sokkal megbetegedett és 62 éves korában, 1884. október 20-án meghalt.

Életműve valójában fia, Bókay János (1858-1937) munkásságában teljesült be, aki nemcsak a kórházban, hanem az egyetemi katedrán is követte apját. Másik fia Bókay Árpád (1856-1919) szintén orvos lett. Emléküket Budapest VIII. kerületében utcanév is őrzi, a hálás utókor pedig az Üllői úton – az egykori Stefánia kórház, a mai I. sz. Gyermekklinika előkertjében -, a kórház előtt szobrot állított fel.

https://hu.wikipedia.org/wiki/B%C3%B3kay_J%C3%A1nos_(orvos,_1822%E2%80%931884)